Egy londoni tárlatra beküldött szobor útközben megsérül. A bírálóbizottság a levált talapzatot érdemesíti kiállításra alkalmasnak. Ki dönti el, hogy mi művészet és mi nem?

David Hensel, a Royal Society of British Sculptors tagja elégedetten konstatálta, hogy pályaművét elfogadták a Királyi Művészeti Akadémia nyári tárlatára. A kiállítóterembe lépve azonban döbbenten vette észre, hogy a pályázatra beküldött szobornak csak a talapzata látható.

A Royal Academy of Arts által meghirdetett pályázatra több mint 9 000 jelentkező küldte el alkotását. Hensel egy nevető fejjel pályázott, amelynek a következő címet adta: Egy nappal közelebb a Paradicsomhoz.

A szállítás közben a fej valahogy levált a talapzatról. A bírálóbizottság azt hitte, Hensel két munkával is indult a kiírt pályázaton, így külön értékelték a fejet, és külön a kőtalapzatot a rajta fekvő csont alakú fatámasztékkal. A tekintélyes kurátorok a fejet elutasították, a talapzatot viszont kiállításra érdemesnek minősítették.

Amikor fény derült a tévedésre, a kurátorok egyike így nyilatkozott a Timesban: „Az értékelést végző kuratórium tagjai kiváló művészek. Joguk van hozzá, hogy esztétikai ítéleteket hozzanak. Egy darab szemét is lehet művészet, ha olyan szemmel nézünk rá.”

Hasonló érvekkel vette védelmébe a kurátorokat Mark Lawson, a Guardian újságírója. „Egyszerűen figyelmen kívül hagyták a művész szándékát, ami nem baj, hiszen az alkotó saját művének megítélésében mindig elfogult.” Lawson John Careyt, a neves irodalomprofesszort, a Times hajdani kritikusát idézi: „Bármiből lehet műtárgy, ha valaki műtárgyként tekint rá.” Szerinte semmi kivetnivaló nincs abban, hogy Hensel szobra sokak számára vonzóbb és érdekesebb volt így, a fej nélkül.

A látogatókat is lenyűgözte a talapzat és a szobortartó támaszték. – Gyönyörű a kontraszt a kemény kőtalapzat és a könnyed fatámasz között – öntötte szavakba áhítatát az egyik dán látogató.

David Lee, a Jackdaw című művészeti folyóirat szerkesztője, a Times online kiadásának vendégkolumnistája viszont heves támadást intézett a zsűri ellen: „Marcel Duchamp 1917-ben egy piszoárt állított ki. Ezzel kinyilatkoztatta, hogy bármi lehet művészet, s akarva-akaratlanul is egy új vallást alapított. Ma ennek a vallásnak az esztelen, fanatikus követői tanítanak a művészeti iskolákban. Az avantgárd művészet elvesztette eredetiségét, intézményesült, és halálosan unalmassá vált. A Hensel-féle talapzat története újabb példa arra, hogy a képzőművészetben is az önjelölt diktátorok uralkodnak.”

Az alkotó értetlenül áll a történtek előtt: „Az üres szobortalapzat kiállítása az egész rendezvényt komolytalanná teszi, és sokat elárul bizonyos kortárs művészeti alkotások gondolatszegény voltáról” – nyilatkozta Hensel a Telegraphban. A Timesban még keményebben fogalmazott. „Egyre erősebb bennem a gyanú, hogy még a kurátorok és a kiváló művészek sem tudják biztosan, hogy mi is a művészet. Jobb lenne, ha néhány kritikusból levest főznének a hajléktalanoknak.”

De talán a szíve mélyén a szobrász sem bánja a félreértést. Hensel a posta gondatlanságának és a műértő kurátoroknak köszönhetően egyszeriben híres ember lett. Ráadásul meg is gazdagodhat, mert a talapzatot árverésre bocsátották. A talapzat nélkül maradt fej pedig visszakerült Hensel műtermébe.