Amerika már nem a demokrácia születésénél bábáskodik Irakban, hanem a polgárháború bébicsősze lett. Thomas Friedman visszavonulót fúj, de közben újabb haditervet latolgat.

Thomas Friedman, a New York Times kolumnistája nemcsak a globalizáció élharcosa, hanem a liberális héják egyik vezéralakja is. Május végén még kitartott amellett, hogy amíg vannak irakiak, akik az életüket kockáztatják a demokrácia védelmében, addig Amerika nem hagyhatja őket magukra.

De ma már kénytelen elismerni, hogy Irakban polgárháború dúl, és legfőbb ideje kidolgozni a rendezett visszavonulás tervét: „A Bush-csapatnak sohasem volt A-terve, most legalább egy B-tervvel előállhatna.”

A fáradhatatlan publicista annyira azért nem csüggedt el, hogy mindjárt ne kezdje kidolgozni a B-tervet. Bosznia példájára hivatkozik. Nemzetközi békekonferenciát kellene összehívni minden érdekelt ország részvételével. Egyfajta föderális államszervezetet kellene létrehozni. S az egészet egy nemzetközi haderőnek garantálni.

„De ahhoz, hogy egy ilyen konferencia létrejöhessen – írja Friedman –, az Egyesült Államoknak valószínűleg deklarálnia kell, hogy ki akar vonulni. Az irakiak, az arab országok, az európaiak és a kínaiak csak akkor fogják komolyan venni az iraki rendezés dolgát, ha úgy gondolják, hogy ha mi tényleg kivonulunk, az az ő érdekeiket is hátrányosan érinti.”

Friedman jól tudja, hogy ebben az elgondolásban egy kicsit túl sok a ha. Az igazi mondanivalója inkább az, hogy amíg az amerikai hadsereg Irakban van lekötve, addig az Egyesült Államok tehetetlen az iráni atomfenyegetéssel szemben.

„Igen, Irán megfékezésének – Friedman a hidegháború kulcsszavát, a „containment”-et használja – az lenne a legjobb módja, ha sikerülne igazi, síiták által vezetett demokráciát létrehozni Irakban, és ezzel leleplezni a teheráni áldemokráciát. De a második legjobb megoldás az, hogy kivonulunk Irakból. Mert annál nincs rosszabb, mint amit Irán szeretne. Hogy csak legyünk ott, lőtávolságon belül, ha csapást kell mérnünk az iráni atomfegyverekre.”