A főnök alig dolgozik, mégis rengeteget keres. Nem pénzkidobás az aránytalanul magas fizetés? Egy közgazdaságtani elmélet szerint nem.

„A vezetők pimaszul sok pénzt visznek haza, miközben az alacsonyabb beosztású dolgozók szinte a semmiért dolgoznak. Ez meglehetősen értelmetlennek tűnik, de a közgazdászok meglepő véleménye szerint van benne logika” – olvassuk Tim Harford cikkét a Forbes magazinban.

Az aránytalanul magas fizetés nem a főnök teljesítményét tükrözi, sokkal inkább ösztönző jellegű. De nem az igazgatót, hanem a beosztottakat inspirálja. „Más szóval, azért dolgozzuk ki a belünket rosszul fizetett alkalmazottként, mert abban reménykedünk, hogy egy nap majd belőlünk lesz túlfizetett vezető. A közgazdászok ezt hívják bajnokság-elméletnek.”

Az elméletet Edward Lazear és Sherwin Rosen dolgozta ki a nyolcvanas évek elején. Lazeart idén a kormány gazdasági tanácsadó testületének elnökévé nevezték ki.

Csakúgy, mint a sportban, a bajnok és a második helyezett teljesítménye alig különbözik. Sokszor valami apróságon, sőt, akár a szerencsén múlik, hogy ki lesz a bajnok. Ha a kicsit jobb teljesítményt nyújtó győztes aránytalanul nagyobb elismerésben részesül, akkor mindenki iparkodni fog. Ha a nagyjából azonos képességű gladiátorok közül a vesztes az életével fizet, akkor izgalmas küzdelemre van kilátás. Kevésbé vérszomjas közgazdasági példával: ha a kicsit jobban dolgozó munkást igazságtalanul nagy jutalomban részesítik, akkor a többiek is rátesznek egy lapáttal.

Harford szerint a teória kiállta az idők próbáját. És ha jobban belegondolunk, akkor a józan ésszel sem ellentétes az igazgató milliós fizetése. „Minél magasabb a főnök fizetése, és minél kevesebbet dolgozik, annál jobban csipkedik majd magukat az előléptetésre ácsingózó beosztottak.”