A CDU megszorító csomagot ígért a választási kampányban. A nagy őszinteség miatt majdnem elvesztették a választást. Tanultak a leckéből. Kormányra kerülve megfeledkeztek az ígéretekről.

“Egy éve, a tavalyi német választás finisében a közvélemény-kutatások szerint jelentősen vezetett a Kereszténydemokrata Párt Gerhard Schröder hivatalban lévő kancellár szocdemjei előtt. Minden jel arra mutatott, hogy az ellenzék elsöprő győzelmet arat. Angela Merkel még azt is megengedte magának, hogy élénk színekkel ecsetelje az általa beígért liberális megszorító intézkedések kegyetlenségét” – olvassuk Hans-Werner Sinn német közgazdász cikkét a Project Syndicate-ben.

A nagy őszinteségnek meg is lett az eredménye. A tetemes előnyt szinte teljesen sikerült ledolgozni azzal, hogy Merkel bejelentette, kormányra kerülve Paul Kirchhofot, az egykulcsos adót támogató konzervatív jogászt nevezi ki pénzügyminiszternek.

Merkel remélte, hogy egyedül, vagy a szintén az állami újraelosztás csökkentését szorgalmazó libertárius Szabad Demokratákkal alakíthat kormányt. A szoros eredmény miatt azonban kénytelen volt a szociáldemokratákkal nagykoalícióra lépni.

A kormány első éve meglehetősen kiábrándító volt – véli Sinn. “Mindenki azt remélte, hogy Merkel felgyorsítja, de legalább folytatja Schröder reformjait. A kereszténydemokraták programja az elbocsátások megkönnyítését, és a jóléti rendszer átalakítását ígérte, de a kormány nem tett semmit ezek érdekében.”

A beígért megszorítások elmaradása miatt még a kereszténydemokratákkal általában szimpatizáló munkaadói testület, a Wirtschaftsrat is bírálta a kormányt. Sőt, Horst Köhler szövetségi elnök is nemtetszésének adott hangot.

„Miért nem szánja el magát Merkel bátrabb lépésekre? Miért nem tartja be a választási ígéreteit?” – teszi fel a kérdést Sinn.

A kézenfekvő magyarázat az, hogy a szociáldemokrata koalíciós partner miatt nem lehet szó nagyobb megszorításokról. A SPD politikusai ugyanis saját bőrükön tapasztalták meg, hogy milyen kockázatos dolog reformokba kezdeni.

Amikor Schröder két éve belekezdett a jóléti rendszer átalakításába, Oskar Lafontaine, aki korábban pártelnök is volt, kilépett a szocdem pártból, és új pártot alakított. Az új párt szövetséget kötött a kelet-német kommunista párt utódpártjával. Az ennek eredményeként létrejött Linkspartei pedig a tavalyi választáson megszerezte a szavazatok nyolc százalékát.

A reformok elmaradásának magyarázata azonban Sinn szerint ennél mélyebb okokban keresendő. „Németország a GDP 31 százalékát költi jóléti kiadásokra, és a választó korú népesség nem kevesebb, mint 41 százaléka elsősorban állami juttatásból – öregségi- és rokkantnyugdíjból, ösztöndíjból, munkanélküli- és egyéb szociális segélyből él. A szavazásra jogosultak többsége jól jár a nagy állami újraelosztással. Németországban ugyanis az adók több mint a felét a legtöbbet kereső 10 százalék fizeti. Ezért cseppet sem meglepő, hogy a lakosság többsége – sőt a CDU szavazók többsége is – piacbarát reformok helyett inkább a jóléti állam intézményeit erősítené.”

Sinn a jövőt illetően sem derűlátó. „A CDU a választók szimpátiájának elnyerése érdekében egyre inkább szocialista húrokat penget, és elodázza a szükséges reformokat. A politikai taktikázás közben Németország jövője forog kockán.”