Kínozhatjuk-e a terroristát annak érdekében, hogy megtudjuk, hová dugta a ketyegő bombát? A pragmatista jogtudós szerint vészhelyzetben erkölcsi kötelesség a törvényt megszegve kínvallatást alkalmazni.

Szabad-e korlátozni a polgári és emberi jogokat a terrorizmus elleni harc sikere érdekében, és ha igen, milyen mértékben? A szeptember 11-i terrortámadások óta lankadatlan erővel folyik a vita az Egyesült Államokban.

Elfogadható, hogy Guantánamóban rendes vádeljárás nélkül tartanak fogva terrorizmussal gyanúsított amerikai és külföldi állampolgárokat? Megengedhető, hogy amerikai állampolgárok telefonbeszélgetéseit és e-mailjeit nemzetbiztonsági okokra hivatkozva lehallgatják és számon tartják? Szabad megkínozni a terroristát, aki időzített bombát helyezett el egy városban?

A közvélemény két táborra szakadt. Vannak, akik egyetértenek a Bush-kormány minden intézkedésével. Mások viszont semmilyen körülmények között nem korlátoznák az emberi- és alkotmányos jogokat.

Néhány esetben már a Legfelsőbb Bíróság is ítéletet hozott. Legutóbb a Hamdan vs. Rumsfeld ügyben, 5-4 arányban helyt adott a beadványnak, mely szerint Salim Ahmed Hamdan vádemelés nélküli fogvatatása Guantánamón ellentétes mind az amerikai törvényekkel, mind a Genfi Egyezménnyel. Két éve, a Rasul vs. Bush ügyben szintén a kormányt elmarasztaló döntés született.

Ezekből a legfelsőbb bírósági ítéletekből azonban nem lehet általános tanulságokat levonni, hiszen az egyes ügyekben hozott döntések mindig az adott eset sajátos körülményeinek figyelembevételével születnek. Az indoklásban a bírák rendszerint külön hangsúlyozzák, az adott ítéletből nem következik, hogy a szabadságjogok korlátozása a nagyobb biztonság érdekében általában véve alkotmányellenes.

A nagy kérdések a minden lében kanál Richard A. Posner figyelmét sem kerülik el. A szabadságjogok korlátozása körüli vitát sem hagyhatja szó, pontosabban néhány újabb könyv nélkül.

Posner az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb szövetségi fellebbviteli bírája. Fontos, briliáns logikával felépített, remek stílusban megírt döntések sokasága származik tőle. Kiváló jogászok nemzedékei jegyzősködtek mellette, és hallgatták az egyetemen.

A politikában jobboldalinak számít, de nem doktrinér, hanem pragmatista. A jogelméletben a „jog és közgazdaságtan” iskola egyik vezéralakja. Az iskola követői szerint a jogalkotónak és a bírónak nemcsak azt kell megfontolnia, hogy valaki megérdemli-e azt – akár büntetést, akár jutalmat –, amit az igazságszolgáltatástól kap, hanem meg kell vizsgálnia, méghozzá a közgazdaságtan eszközeivel, hogy mire ösztönöznek a büntetések és a jutalmak.

Posner ontja magából a szakkönyveket és tudományos cikkeket, de még politikai pamfletek, cikkek, sőt egy blog írására is marad ideje.

2004-ben megjelent Katasztrófa című könyvében azt a kérdést boncolgatta, hogy mit kellene tennie a kormánynak, ha egy fölöttébb pusztító, ám igen kis valószínűséggel bekövetkező csapás előkészületeiről értesülne. Tavaly kiadott, A meglepetésszerű támadások megakadályozása című munkája, és A lyukas pajzs című könyve a titkosszolgálatok működésével foglalkozik, különös tekintettel a CIA szeptember 11-e utáni tejesítményére.

„Legújabb, Nem öngyilkossági szerződés: az alkotmány szerepe vészhelyzet esetén című munkájában Posner a nemzetbiztonsági intézkedések alkotmányjogi vonatkozásait vizsgálja. A pragmatizmus szellemében a konkrét körülmények számbavételével elemzi a nemzetbiztonsági törvények és az alkotmány viszonyát” – olvassuk Peter Berkowitz jogászprofesszor recenzióját a neokonzervatív Weekly Standardben.

„Mint korábbi munkáiban, Posner most is azt állítja, hogy a nehéz esetekben, ahol a jogi forrásanyag – az alkotmány szövege, a történelmi magyarázatok és a korábbi döntések – alapján nem lehet megmondani, hogy mi lenne az egyedül jogszerű döntés, a bíráknak olyan döntést kell hozniuk, amely a nemzet erkölcsi és politikai érdekeit szolgálja.”

„Nem az a kérdés, hogy általában a szabadság fontosabb vagy a biztonság. Azt kell megvizsgálni, hogy az egyes rendelkezések nagyobb mértékben csökkentik-e a szabadságot, mint amennyire növelik a biztonságot” – idéz a könyvből Berkowitz.

Ebből az következik, hogy mindig a körülmények, jelen esetben a terrorfenyegetés súlyossága határozza meg, hogy milyen mértékben kell korlátozni a szabadságjogokat. Az Egyesült Államok történetében sokszor előfordult, hogy vészhelyzetben korlátozták a szabadságjogokat, majd a veszély elmúltával visszavonták az okafogyottá vált rendelkezéseket.

Lincoln korlátozta a habeas corpust a polgárháború idején, Roosevelt elnök a pearl harbour-i bombázás után az Amerikában letelepedett japánok szabadságjogait nyirbálta meg.

„Posner azt veti a szabadságjogok bármiféle korlátozását elutasító libertáriusok szemére – folytatja a méltatást Berkowitz –, hogy épp a legfontosabb szempontról feledkeznek meg. Arról, hogy a 2001. szeptember 11. után bevezetett szigorú biztonsági intézkedéseknek köszönhetően sikerült elkerülni az újabb terrortámadásokat.”

Azt azonban Posner sem állítja, hogy módosítani kellene az alkotmányt, és mondjuk bele kellene foglalni, hogy végszükségben akár a kínzás is megengedett. Inkább azt javasolja, hogy bízzák az illetékes elhárító tisztekre annak megítélését, hogy mikor erkölcsi kötelességük akár a törvényeket is megszegve eljárni, és kínzással megakadályozni egy küszöbön álló terrortámadást.

„Ez a megközelítés a kínzást erkölcsi és politikai értelemben jogos polgári engedetlenségnek tekinti – állítja Berkowitz. – Az ilyen esetekben a kínzást elrendelő tisztnek bíróság előtt kell felelnie tettéért. Azt, hogy valóban elkerülhetetlen és szükséges volt-e a kínzás, a bíráknak kell eldönteniük.”

„A polgári engedetlenség kifejezést általában olyan magánszemélyek vonatkozásában használjuk, akik erkölcsi kötelességüknek tekintik a törvények megsértését – idézi a könyvet Emily Bazelon, a New York Times recenzense. – De semmi sem szól az ellen, hogy ugyanilyen értelemben a fegyveres erők tisztjeire és a köztisztviselőkre is alkalmazzuk.”