Kennedy 1963-as beszéde a Berlini Falnál úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint a hidegháború egyik nagy pillanata. Ma már tudjuk, félig-meddig megbánta.

„Kétezer éve arra volt a legbüszkébb az ember, ha azt mondhatta, hogy civis Romanus sum. A mai szabad világban pedig arra, hogy Ich bin ein Berliner. A beszédről készült filmfelvételeken jól látható a cédula Kennedy kezében. Piros tintával írták rá latinul, hogy római polgár vagyok, és azt is, hogy berlini vagyok. Az utóbbit fonetikusan: Bearleener” – olvassuk az American Heritage népszerű történelmi folyóiratban. 

Ezután következett a refrénszerű kihívás: „Sokan nem értik – vagy úgy tesznek, mintha nem értenék –, hogy mi a nagy különbség a szabad világ és a kommunista világ között. Jöjjenek csak el Berlinbe! Vannak, akik azt mondják, hogy a jövő a kommunizmusé. Jöjjenek csak el Berlinbe! Olyanok is vannak Európában és másutt, akik szerint együtt lehet működni a kommunistákkal. Jöjjenek csak el Berlinbe! És olyanok is vannak, bár nem sokan, akik azt mondják, hogy a kommunizmus gonosz rendszer ugyan, de lehetővé teszi a gazdasági fejlődést. Lass’ sie nach Berlin kommen! Jöjjenek csak el Berlinbe!”

Az elnök azután írta meg híres beszédét, hogy megtekintette az 1961-ben emelt falat, amely kettéválasztotta várost. A látvány felháborította, egészen a hatása alá került – írja az American Heritage-ben Delia M. Rios.

De az óriási lelkesedéssel fogadott beszéd után kételyei támadtak. Nem ment túl messzire? Még egy év sem telt el a szerencsésen megoldódott kubai rakétaválság óta. Az amerikai és a szovjet vezetés éppen a nukleáris kísérletek felfüggesztésére irányuló szerződésen munkálkodott.

Ezért Kennedy egy másik nagy berlini beszédében megpróbálta visszagyömöszölni a szellemet a palackba: „A nagyhatalmaknak hitem szerint együtt kell működniük az emberiség megmentése érdekében.”

„Az oroszok törhették a fejüket – írja Rios –, hogy kivel állnak szemben. Kennedyvel a béketeremtővel, vagy Kennedyvel az agresszorral?”