Tony Blair büszkén számbavette eredményeit. Bejelentette hátralévő teendőit. Sikerült egy pillanatra elhitetnie a kongresszusi küldöttekkel, hogy ő is közülük való.

„Be akarom gyógyítani a sebeket. Az elmúlt hetekben sokat beszéltek hazugságokról és az igazságról. Nem tesz jót a személyes kapcsolatoknak, ha valaki feljut a csúcsra az élet bármely területén, kivált a politikában, ami a nyilvánosság rivaldafényében zajlik” – mondta Tony Blair a Munkáspárt kongresszusán tartott beszédében, bejelentvén, hogy „ez az utolsó kongresszus, amelyen, mint a párt vezetője vesz részt”.

E mondatok az után következtek, hogy a miniszterelnök büszkén számbavette kormányzásának eredményeit. Amikor „a hazugságokat és az igazságot” kezdte emlegetni, a hallgatóság még sok mindenre gondolhatott. Például az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverek ügyére, bár a „személyes kapcsolatokra” tett utalás valami mást sejtetett.

Aztán hamar kiderült, hogy valóban személyes ügyekről van szó, a Gordon Brownhoz fűződő kapcsolatáról: „Tudom, Gordon Brown nélkül sohasem jöhetett volna létre az új munkáspárt, nem sikerült volna három választást nyernünk. Rendkívüli ember ő, rendkívüli szolgája a hazának. Ez az igazság” – mondta kissé gyanúsan bizonykodva.

A sajtót a beszédben leginkább az érdekelte, hogy véget ér-e „a brit politikai történelem leghosszabb szappanoperája”. Hogy beváltja-e végre a miniszterelnök a Gordon Brownnak 12 évvel ezelőtt tett ígéretet, lemond-e a pártvezérségről és a miniszterelnök-jelöltségről a pénzügyminiszter javára.

A szappanopera nem ért véget, de az utolsó felvonásnál tartunk. Blair nem indul újra, de világossá tette, hogy még nem végzett a dolgával. Annyi feladatot tűzött maga elé, hogy az egy évre is elég. Dicséretekkel halmozta el a pénzügyminisztert, de óvakodott attól, hogy egyértelműen az utódjának nevezze.

Valószínűleg a pártkongresszus közönségét is az utódlás izgatta a legjobban, ám a beszédet mégis nagy tetszéssel fogadták. Az ováció elsősorban annak szólt, hogy a miniszterelnöknek megint sikerült a munkáspárti aktivisták konzervativizmusának húrjain játszani, és elhitetni velük, hogy ő is közülük való.

Elmesélte, hogyan ismerkedett meg majdani választókerületi főkortesével. Azzal a John Burtonnel, aki az elmúlt hetek utódlási viharai közepette a miniszterelnök hátbadöfésével vádolta Gordon Brownt.

„Bekopogtam John Burton ajtaján. Bújj be, mondta, de maradj csöndben, mert a bajnokok ligája döntőjét nézzük. Normális emberek társaságába toppantam, nem is találkoztam náluk normálisabbakkal az egész Munkáspártban. Ők tanítottak meg arra, hogy a politika elsősorban nem a politikáról szól, nem a gyűlésekről, határozatokról, beszédekről, még csak nem is a pártokról. A politika az emberekkel kezdődik.”

Elhitték neki a küldöttek? Mindenesetre nagyon megtapsolták, amikor ezt mondta: „A politika a barátságról szól, a művészetről, a kultúráról, a sportról. Arról, hogy előbb az emberiség tagjai vagyunk, és csak aztán párttagok.”