A politikusok elkötelezett hívei az állami rádió- és tévétársaság függetlenségének. Kivéve, ha saját, megbízható embereiket akarják fontos pozíciókba segíteni.
„Verbális akrobaták, ha ugyan nem szellemi tudathasadtak”– írja Alberto Ronchey, az olasz újságírás nagy öregje azokról a politikusokról, akik szavakban erélyesen védelmezik a közszolgálati intézmények függetlenségét, ám mindeközben befolyásos állásokat követelnek megbízható embereik számára az állami rádió és televízió, a RAI különféle posztjain.
Alberto Ronchey tizenhat éves korában, a háborús években kezdte pályáját földalatti kiadványok olvasószerkesztőjeként, és azóta sem tette le a tollat. A legnagyobb lapok vezető munkatársa, többnek főszerkesztője is volt, majd 1992-től 1994-ig a kulturális javak minisztere Giuliano Amato és Carlo Azeglio Ciampi „szakértő-kormányaiban”. Most, nyolcvanéves korában fontosnak tartotta, hogy az állami rádió és televízió ügyeit tűzze tollhegyre.
Minden egyes kormányváltás nyomán lázas tárgyalások indulnak a politikai felek között arról, hogyan alakuljon át a RAI vezető személyzete. Az igazgatótanács elvben független, de a befolyásos politikai erők be tudják juttatni embereiket a vezető testületbe. És íme az eredmény: mihelyst az idén a baloldal megnyerte a választást, a tévéhíradó főszerkesztőjét nyomban áthelyezték a sportszerkesztőséghez.
A legutóbbi személyi változások nem kavartak nagy vihart. Ennek alighanem az lehet a magyarázata, hogy a nagy pártok egymás között osztották fel a közszolgálati televízió fontosabb pozícióit. A kisebb kormánypártok ugyan méltatlankodtak, de hát jó fél tucatnyian vannak, és mindegyik kívánságának mégsem lehetett eleget tenni.
A szerző az ilyesfajta osztozkodásnak két hátrányát is látja: egyrészt tehetséges emberek maradnak ki a szórásból, mert éppen nincs megfelelő politikai protektoruk, másrészt, aki bekerül, igyekszik minél inkább protektorának kedvében járni – ez pedig a közszolgálat szétforgácsolódásával járhat.
Közszolgálatiság tekintetében eddig is sok kívánnivalót hagyott maga után a RAI műsorpolitikája. Az állami rádiót és televíziót elvben a szolgáltatási díjnak nevezett adóból tartják fenn, (évi 100 euró háztartásonként), ugyanakkor az intézmény minél több reklámbevételre is szert akar tenni. A RAI ezért fékevesztett versenyben áll a hirdetésekért a Silvio Berlusconi volt miniszterelnök érdekeltségébe tartozó Mediaset kereskedelmi tévéhálózattal.
Szinte mindent a nézettségnek rendelnek alá, és emiatt a sekélyesség uralja a műsorszerkesztést. „A betegesen tolakodó modorban tálalt bűnesetek, a pletykák, és a szemétkosárba való show-műsorok” árasztják el a műsort. A parlament illetékes bizottsága előtt maga Claudio Petruccioli, az Igazgató Tanács elnöke is minden tisztességet alulmúló színvonalú műsorokat emlegetett.
Ronchey nem azt követeli, hogy fő műsoridőben a kulturális elitnek szóló programokat sugározzanak, hanem hogy legalább „a minőség minimuma” megjelenjen. Éppen csak annyi, amennyi igazolja az adószedést.