Az olasz kormány választási ígéreteinek fittyet hányva igyekszik európai szintre csökkenteni az államháztartási hiányt. De a nyugdíjrendszer és a felsőoktatás ésszerűsítéséről egyelőre csak tervek vannak. Az igazi változások váratnak magukra.

„1961 és 2005 között az átlagos élettartam több mint tizenegy évvel nőtt meg. Az adatokat a szakszervezetek is ismerik. Számos szakszervezeti vezető, valamint a szélsőbal képviselői mégis végeláthatatlan akadályrendszert gördítenek a nyugdíjkorhatár felemelésének útjába” – írja Alberto Ronchey, az élő olasz újságíró-legenda a Corriere della Serában.

Márpedig a nyugdíjasok és nyugdíjra várók impozáns római tüntetése nyomán a baloldali kormány kétszer is meggondolja, mielőtt hozzányúl a nyugdíjrendszerhez. Csakhogy meddig lehet vele várni? – kérdezi Ronchey.

A nyugdíjkassza hiánya minden egyes állampolgárnak évi 860 eurójába (220 ezer forintjába) kerül, a csecsemőket is beleértve. Ha tehát nem emelik fel a nyugdíjkorhatárt, előbb-utóbb a nyugellátást kell csökkenteni. Ha pedig erről megszavaztatnák az olaszokat, nyilvánvalóan inkább a korhatár emelését választanák.

A nyolcvanéves Ronchey egyébként más, fiatal nyugdíjasokkal ellentétben emlékszik rá, hogy a nyugdíjrendszer problémái nem derült égből villámcsapás módjára érkeztek. Ő már 1960-ban is élenjáró újságíró volt, amikor Carl Gustav Jung, a pszichoanalízis egyik alapítója egy évvel halála előtt elmondta a Sunday Timesban, mi mindennel jár majd „a hosszú élet-jelenség”.

De a reformpártiak nem csak a nyugellátás ügyében követelnek nagyobb határozottságot a kormánytól.  Ugyancsak a Corriere hasábjain Francesco Giavazzi, a milánói Bocconi egyetem professzora azt írja, hogy a legtöbb európai országban négy hibás elvre épül az egyetemi rendszer. Nem a diákok családja fizeti a felsőoktatást, az oktatók közalkalmazotti státusban vannak, az egyetemek működését merev központi előírások szabályozzák, végül a fizetések rendszere, és az egész felsőoktatás-politika az egyes egyetemek minőségének kiegyenlítését célozza.

Az egyetemi tanárokat minden arra ösztönzi, hogy ellenálljanak a szükséges változtatásoknak, és erre véleményformáló szerepüket is felhasználják. Olaszországban ugyanis, ha egyszer bejut valaki az egyetemre, élete végéig ott is marad, teljesen függetlenül az általa nyújtott teljesítménytől. Fizetése kizárólag az ott töltött idő függvénye, mint más köztisztviselőké. Nem véletlen, hogy az amerikai egyetemeknek oly nagy a vonzereje – a jobb tanárok körében.

Miközben az agyak tömegesen menekülnek, az otthon maradó professzorok, akik egyébként gyakran a verseny jótékony hatásáról szónokolnak az előadótermekben, megakadályozzák a differenciálást. Pedig Mussi miniszternek tanulmányok vannak a kezében arról, melyik egyetem hogyan teljesít.

Egy másik milánói egyetemi tanár, Piero Ichino képmutatónak nevezi a pályázati rendszert, pedig azt az alkotmány előírja a közalkalmazotti állások betöltésnél. Ichino, aki egy évtizeden át kommunista szakszervezeti vezető volt a hetvenes években, sürgeti, hogy ahol csak mérni lehet a teljesítményt, számolják fel a pályázatosdit.

A győztes többnyire már a pályázat kiírása előtt ismert, és gyakran jobb is így. A bírálóbizottságok semmiféle felelősséget nem viselnek döntésükért, de puszta létükkel mentesítik felelősségétől magát a kinevezőt

Ichino a továbbiakban csak a felsőoktatásra koncentrál: képzeljünk el egy olyan rendszert – írja –, amelyben az állam nem közvetlenül finanszírozza az egyetemeket, viszont nem is írja elő, milyen végzettséggel és milyen bürokratikus eljárások keretében alkalmazhatják oktatóikat. Minden tizennyolc évesnek rendelkezésére bocsátják a beiratkozáshoz szükséges összeg nyolcvan százalékát, és válassza ki magának a legjobbnak tartott egyetemet. Amelyik intézmény pedig nagyon gyönge, az lehúzhatja a rolót. Csak meg kell szüntetni a pályázati rendszert, s máris igazi pályázati verseny alakulna ki az állásokért.