Angliában is megindult a fátyolháború. A kormány az eddigi gyakorlattal szakítva szeretné elérni, hogy az angliai muzulmán asszonyok ne tüntessenek különállásukkal.

„Amikor Condoleeza Rice amerikai külügyminiszter brit partnere, Jack Straw választókerületébe látogatott, elképedve tapasztalta, mennyire külön társadalomban élnek ott a – főleg pakisztáni származású – mohamedánok” – emlékszik vissza az Economist.

Nagy-Britanniának azóta új külügyminisztere van, a nyári eset azért érdemel mégis említést, mert Jack Straw elhatározta, hogy fellép a fátyolviselés ellen. Straw, aki ma is a baloldal egyik vezető politikusa (ő képviseli a kormányt az alsóházban), felkérte a választókerületének nagy számú muzulmán lakosságát képviselő asszonyokat, hogy ne viseljenek fátylat, ha vele találkoznak, mert a fátyol rombolja a “közösségi kapcsolatokat”.

Szavai persze hatalmas vihart váltottak ki rádió- és televíziószerte, de Tony Blair miniszterelnök sem vélekedett másképp: helyeselte, hogy Dewsbury városában felfüggesztettek állásából egy helyettes tanítónőt, amiért a munkahelyén sem volt hajlandó megválni fátylától. A miniszterelnök azt mondta, hogy a fátyol az elkülönülés jele, és ezt az egész ügyet ideje alaposan megvitatni.

Mint a Metazin beszámolt róla, a miniszterek egymás után hoznak, vagy helyeznek kilátásba rendelkezéseket, amelyek a muzulmán közösség integrálódását célozzák, vagy legalábbis igyekeznek jobb belátásra bírni a különállókat. Volt is felzúdulás nemegyszer, de a legnagyobb vihart a fátyolviszály kavarja.

„Mintha már jártunk volna itt, jó négyszáz évvel ezelőtt” – írja Steve Tomkins egyháztörténész a BBC honlapján.

I. Erzsébet és (angliai I., skóciai VI.) Jakab idején  az anglikán egyházat  mélyen megosztotta a puritánok tiltakozása. Minden akörül forgott, vajon a papok hagyományos talárt viseljenek-e, avagy közönséges polgári öltözéket. Az anglikán puritánok rongyrázásnak tekintették a hagyományos papi talárt, afféle katolikus restauráció jelét, és a szegények sorsa iránt érzéketlen, dőzsölő uralkodó elit istentelenségének jelképét látták benne. A hatalom viszont üldözte a puritánokat, és börtönbe vetette őket. Pedig békések voltak szegények. Ámde Münsterben a várost elfoglaló német puritánok vérfürdőt rendeztek. E hírnek estek áldozatául aztán az angliaiak, akik egyébként nem csupán a talárt ellenezték, hanem minden fölös földi hívságot, például a színházat is. Shakespeare nem véletlenül köszörülte rajtuk a nyelvét.

„A viselettel kapcsolatos, meglehetősen felszínes vita mögött súlyos vallási és politikai nézetkülönbségek feszülnek egymásnak – írja Tomkins. – A reverendáról szóló, látszólag jelentéktelen vita valójában különböző világnézetek összetűzése.”

Angliában azóta sem volt polgárháború. De vajon hová vezet ez a mostani fátyolviszály?