A nagy amerikai lapok politikai-ideológiai szimpátiájuknak a szerkesztőségi cikkekben adnak hangot, a hírrovatoktól gondosan távol tartják a véleményeket. Az olvasók egy részében azonban a hírek iránti bizalmat is aláássák a szerkesztői kommentárok.

A (szerző nevének feltüntetése nélkül megjelenő) szerkesztőségi cikkek a lap álláspontját tükrözik. Ezekben az írásokban gyakran nyíltan támogatnak vagy bírálnak egyes politikai döntéseket. Választások idején pedig kiállnak az alkalmasabbnak ítélt jelölt és párt mellett. De a hír elvben szent és sérthetetlen. A New York Times hetvenes években elterjesztett gyakorlata azonban számos problémát vet fel.

A napilapokat rendszeresen bombázzák a hír és a vélemény keveredését firtató olvasói levelekkel. A New York Times szerkesztősége ezért több hónapos kemény munka eredményeként részletes szabályzatot dolgozott ki arra, miképpen is kell a hír- és a vélemény-műfajokat gondosan elkülöníteni egymástól – adta hírül nemrég a Metazin. „A hír- és a vélemény-cikkeket összesen tizenkét kategóriába sorolják. A szerkesztőség reméli, hogy a besorolás alapján az olvasó majd tudni fogja, hogy az éppen olvasott cikktől mit várjon: személyes véleményt, tárgyszerű elemzést, gondosan megfestett portrét, vagy pikáns pletykát. A különböző kategóriákba tartozó írásokat más-más formátumban jelenítik meg a lapban, hogy ezzel is megkönnyítsék az olvasó dolgát.” 

„A szerkesztők és újságírók abban a hitben élnek, hogy az olvasók világosan meg tudják különböztetni a szerkesztőségi rovatban közölt véleményt az újság többi, tényszerű írásától. Az olvasók többsége azonban nem tudja, és talán nem is akarja szétválasztani a szerkesztőségi véleményt a tárgyszerű tudósítástól – olvassuk Eric Alterman újságíró és médiaszakértő cikkét a baloldali Nationben. – Szerkesztőségi cikkeik miatt a New York Timest liberális, a Wall Street Journalt konzervatív lapnak tekintik. A szomorú igazság az, hogy az olvasók az egyes politikusokat támogató szerkesztőségi cikkek miatt a hírrovatban tényszerűségre és kiegyensúlyozottságra törekvő újságot részrehajlónak ítélik.”

Ez pedig nehéz helyzetbe hozza az újságírókat, hiszen úgy érzik, állandóan bizonyítaniuk kell, hogy tudósításaik nem részrehajlóak.

Alterman szerint ennek csak úgy lehetne elejét venni, ha az újságokban nem jelennének meg névtelen szerkesztőségi cikkek. „A bizottságok által fogalmazott állásfoglalások sose fognak magával ragadó prózájukkal tömegeket vonzani.” A véleménycikkeket írja hús-vér szerző, és adja hozzájuk a nevét. Viszont a hús-vér szerzők  ne mindig ugyanazt az oldalt támogassák. Több kiegyensúlyozottságot tehát a véleményoldalakon.

„Nem javulna sokat a lapok színvonala – teszi fel a költői kérdést Alterman –, ha névtelen szerkesztőségi cikkek helyett inkább különböző ideológiai beállítottságot tükröző, szignált vélemények jelennének meg?”

A híroldalakon ugyanakkor Alterman több szubjektivitást is megengedne. „Követnünk kellene az angol lapok – a (liberális) Guardian és a (konzervatív) Economist példáját, és fel kellene végre hagynunk a tények és a vélemények megkülönböztetésére tett, gyakran hamis kísérletekkel.” Miért ne írhatná le a tudósító, hogy szerinte hogyan történt valami és miért?