Házasságot kössünk-e Törökországgal, vagy maradjunk egyelőre barátok? Az Európai Unióban mindkét álláspontnak befolyásos támogatói vannak, és nem bírnak egymással.
„Törökország csatlakozása nyomán az Uniónak több lehetősége nyílna rá, hogy aktív politikát folytasson a szélesebb értelemben vett Közel-Keleten. Politikai naivitás viszont azt hinni, hogy ha Törökországot kirekesztjük az Európai Unióból, az megvédhet minket a közel-keleti válságoktól” – írja Margot Wallström, az EU kommunikációs biztosa a Le Figaróban.
Walström elfogadhatatlannak tartja, hogy Törökország nem ismeri el a (törökök lakta részre nem kiterjedő) ciprusi államot, ezért helyesli, hogy emiatt Brüsszel lelassította a csatlakozási tárgyalásokat. Megemlíti azonban, hogy a tárgyalások eleve azért kezdődhettek meg 2005-ben, mert Törökország „minden szükséges feltételt teljesített”.
„A csatlakozás ellenfelei a korábbinál jóval kevesebbszer emlegetik Törökország éretlenségét, a koppenhágai elvek (a politikai szabadság) ügyét. Inkább arról beszélnek, hogy az Unió nem tudna megemészteni egy ekkora országot, továbbá a csatlakozás stratégiai kockázatáról értekeznek, végül arra utalnak, hogy Európa a keresztény elvekre épül.”
Törökország belépése azonban stratégiai szempontból megerősítené az Uniót. Ami ebben az értelemben Lengyelország csatlakozása mellett szólt, az Törökországra is érvényes. Az EU-nak alapvető érdeke fűződik egy olyan demokratikus Törökországhoz, amely a közel-keleti stabilitás alappillérévé válhat. Politikai naivitás azt képzelni, hogy ha Törökországot távol tartjuk az Uniótól, akkor megóvjuk magunkat a közel-keleti válságok hatásaitól.
„Törökország csatlakozása rácáfolna arra a hiedelemre, hogy az iszlám és a demokrácia összeegyeztethetetlen, és egyúttal kedvező változást eredményezne a muzulmán világ Európa iránti attitűdjében.”
Egy órával Wallström írása után került fel a konzervatív párizsi újság honlapjára egy másik vélemény, amely szerint „Törökországnak még bizonyítania kell, hogy modern állam. A folyamat elkezdődött ugyan, az út azonban hosszú. Mire végigjárja, addigra jó viszonyba kerül a szomszédaival, rendezi a kisebbségek ügyét, és a világi kormányzás mögött közmegegyezés áll majd, nem kényszer. A diplomácia nem sokat ér, ha nem élvezi a nép támogatását. Az erőltetett menet politikája éppen az eredeti szándékkal ellentétes eredményre vezet: szembeállítja egymással a népeket. Ideje lefékezni a rohanást. Törökország integrációja eleve hajmeresztő ötlet: elképzelhető volna, hogy az Európai Unió legnagyobb és legnépesebb tagja ázsiai ország legyen?”
A szerző Jean-Dominique Giuliani, az Unió népszerűsítésére alakult Robert Schuman alapítvány elnöke (az elnökség tagjai között sok neves konzervatív személyiséget találunk, többek között Raymond Barre volt miniszterelnököt, vagy Xavier de Villepin volt szenátort, Dominique de Villepin kormányfő édesapját).
Giuliani elismeri, hogy a török elit nagy erőfeszítéseket tesz az európai felzárkózás érdekében. De sokallja a nacionalizmust, és túltengését a demokratikus intézmények gyengeségével magyarázza.
Európának és Törökországnak – folytatja – külön-külön is éppen elég problémája van, semmi értelme ezeket még összeadni. Törökországnak rendeznie kell viszonyát a kisebbségekkel (a szerző nem nevezi néven a kurdokat) és szomszédaival, Ciprussal és Örményországgal. (Franciaországban törvénybe foglalták a Törökország által hivatalosan tagadott 1915-ös örményirtás emlékét, és ennek tagadását most börtönnel kívánják szankcionálni.)
„Az első lépést mindig az erősebbnek kell megtennie. Mi túlléptünk a múlton, eltemettük a régi sérelmeket, és száműztük a nacionalizmust. Török barátainknak is el kell végezniük ezt a munkát.”
„Európának pedig – írja Giuliani - végre tisztáznia kellene a határait. Északon, nyugaton és délen tengerek határolják, de tévedés azt hinni, hogy keleten nincsenek határai.”