Az olasz baloldali kormány választási ígéreteinek fittyet hányva megszorításokat vezet be. A jobboldal vezére tízezreket szólít az utcára, a társadalmi elitben azonban nincsenek barátai.
„Silvio Berlusconi semmilyen közvetítő közeget nem volt képes létrehozni a társadalomban és a kulturális életben, s ez alighanem arra vezethető vissza, hogy nincsenek a tarsolyában tartalmas politikai eszmék” – írja a Corriere della Sera hasábjain Ernesto Galli della Loggia történész, egyetemi tanár.
Amikor a cikk szerzője a hetvenes évek elején baloldali szocialistaként megkezdte közéleti karrierjét, a kommunisták monopolhelyzetben voltak a tömegtüntetések terén, viszont a gazdasági élet csúcsait a jobboldal hívei foglalták el. Azóta minden megváltozott. Galli della Loggia liberális lett, a kommunista baloldal szocialistává vált, és mindeközben a kulturális elit után a gazdaságival is megkedveltette magát. A jobboldal első számú vezére pedig sikerrel szónokol elégedetlen tömegeknek, ám annál kevesebb tapsot arat a társadalom felsőbb rétegeiben.
A jobboldal december 3-án Rómában hetvenezres tüntetésen tiltakozott az ellen, hogy Prodi miniszterelnök kormánya – holott választási kampányában egészen mást ígért – kemény kézzel nyesegeti a költségvetés kiadási oldalát. Közben Massimo D’Alema külügyminiszter és miniszterelnök-helyettes, a kommunista pártból alakult Baloldali Demokratikus Párt volt országos titkára a gyáriparosok szövetségének elnökével, és a bankvilág vezető képviselőivel együtt tartott tanácskozást a globális pénzügyi helyzetről. A nemzeti nagytőke vezetői a D’Alema elnöklete alatt működő alapítvány, az Italianieuropei (európaiolaszok) konferenciáján vettek részt, s a tanácskozáson a legtekintélyesebb gazdasági napilap, az IL Sole-24 Ore főszerkesztője elnökölt.
A megszorító intézkedések ellen tiltakozó jobboldali tüntetésen Giulio Tremonti, Berlusconi volt miniszterelnök tavasszal megbukott kormányának minisztere nem mulasztotta el megjegyezni, hogy miközben ők, a jobboldal vezetői az utcán vannak a néppel, aközben a baloldal „bezárkózik a szalonokba”.
Igaza van – írja Galli della Loggia –, de ez nem nagy dicsőség. Mert a téren csakugyan ott volt a nép, mármint a jobboldal népe, s ott voltak természetesen a vezetői is. De a kettő között nemigen volt semmi. A dísztribünön és környékén egyetlen társadalmi réteg bármire való képviselőjének sem volt nyoma. „Nemcsak hogy színészeket, énekeseket hiába kerestünk volna, de hiányoztak az ipar, a pénzügyi világ, a szakszervezetek, a szabadfoglalkozású értelmiségiek, az állami funkcionáriusok képviselői is.”
És ez nem véletlen, hanem annak jele, hogy a jobboldal sehogyan sem tud a társadalom szövetével összeépülni. „Aki kormányképes akar lenni, annak igenis szót kell értenie a ’szalonokkal’, sőt, bizonyos értelemben képviselnie is kell őket. Ennek ellenkezőjével dicsekedni annyi, mint megvetni az eliteket, ami talán célravezető politika lehet Venezuelában – de Olaszországban nem.”
A hagyományos jobboldali ideológiák ma nem alkalmazhatók. A kereszténydemokráciát tönkretette, hogy vezetői a kilencvenes években a korrupcióellenes ügyészség áldozatául estek. A fasizmus képviselői pedig maguk is szalonképes konzervatívokká változtak időközben. Amikor tehát 1994-ben Berlusconi új politikai erő élén jelent meg a színen, hogy a keletkező űrt kitöltse, új politikai kultúrára is szüksége lett volna. Ezt a célt szolgálta volna a „liberális forradalom” elmélete, csakhogy üres jelszó maradt.
Berlusconi pártja, a Forza Italia helyi szinten csak a vezér bizalmi emberei, prokonzuljai révén létezik, nem szervez semmit, nem fog össze semmit, független személyiségeket nem vonz maga köré. Egyetlen ember, Berlusconi körül forog minden, ő pedig, karizmája tudatában nemigen tűri az önállóskodást.
„A jobboldal hiába tud maga mögött nagy tömegeket a választásokon – véli Galli della Loggia –, politikai magányra van ítélve, de ez csupán következménye annak, hogy társadalmi értelemben magányos”.