A kínai kulturális forradalommal kapcsolatban lassan már minden részletet ismerünk. De egyre kevésbé világos, miért taszította Kína kommunista uralkodója, Mao Cetung vérfürdőbe, és tíz évig tartó felfordulásba hazáját.

„A Mao nevéből képzett ’izmus’ legodaadóbb híveit vagy falura száműzték, hogy tanuljanak a parasztoktól, vagy egyenesen börtönbe zárták. Mao halála után az lett a végeredmény, hogy cinikus anyagiasság dolgában a kínai társadalom talán minden más társadalmat megelőzött a Föld kerekén” – írja Andrew J. Nathan, a Columbia Egyetem tanára a New Republic hasábjain megjelent könyvkritikájában. (A cikk eredetije már csak előfizetőknek hozzáférhető, de a Powels online könyvesbolt weboldalán továbbra is megtalálható.)

A mű pedig, amelyet szemléz, két hozzá hasonlóan elismert sinológus, Roderick Macfarquhar és Michael Schoenhals Mao utolsó forradalma című könyve, már alcímében „véres rejtélynek” minősíti a Nagy Proletár Kulturális Forradalmat, amelynek Nathan forrásai szerint százmillió ember esett így vagy úgy áldozatául (ez a szám a leváltottakat és a meggyilkoltakat egyaránt magában foglalja).

A rejtély első lehetséges magyarázata úgy szól, hogy Maót forradalmár meggyőződése vezérelte. Éles ideológiai vitába keveredett az eredeti világforradalmi céloknak látványosan hátat fordító szovjet vezetőkkel, s árulásukat azzal magyarázta, hogy a Szovjetunióban egy bürokrata kaszt gyakorolja a hatalmat, amelynek tagjai nem is gondolkodhatnak forradalmár módjára. Hogy mindez meg ne ismétlődjék Kínában is, nekilátott, hogy „kigyomlálja a pártból mindazokat, akik a kapitalista úton haladnak”. Az ehhez szükséges tömegmozgalomban egyúttal megedződnek „a forradalmár utódok”, akik majdan átvehetik tőle a stafétabotot.

Amióta azonban napvilágot láttak Mao orvosának, Li Zsiszuinak az emlékiratai, mindenki tudhatja, milyen mérhetetlen pompa vette körül Mao elnököt, milyen kíméletlenül bánt a környezetével, és mennyire hidegen hagyták a nép szenvedései. Ezt a cinizmust és képmutatást Nathan nehezen látja összegyeztethetőnek egy lánglelkű forradalmár természetével.

A második magyarázat egyszerűen a hatalmi harc eszközének tekinti a kulturális forradalomban mozgósított tömegeket. A nagy ugrásnak nevezett gyorsítási program kudarca után társai gyakorlatilag kivették Mao kezéből az irányítást, ő azonban nem törődött bele a szimbolikus vezér szerepébe, hanem fellázadt ellenük, és rájuk uszította az ifjúságot. Személyi kultusza érintetlen volt, a hadsereg különféle vezetői még mindig hozzá voltak a leginkább lojálisak. Fellázította hát a népet vezetőtársai, és az egész apparátus ellen, majd a katonasággal leverette a lázadást, végül pedig a katonai vezetést is lefejezte, hogy egyedül maradjon a porondon.

Csakhogy nem lehetett volna egyszerűbben is eltávolítani Liu Saocsi államelnököt? Miért kellett ehhez két évig üldözni, további két évig hagyni, hogy orvosi kezelés híján meghaljon, s közben az egész országot tűzbe-vérbe borítani? Miért kellett Liu utódját (a második számú vezető helyén), az egyébként maradéktalanul szervilis Lin Piaót nagy vitába szólítani, és addig zaklatni, amíg külföldre nem szökik, s eközben le nem zuhan a gépe? Nem lett volna elég hamis váddal letartóztatni, vagy akár valós bűneit a fejére olvasni, ahogy Mao oly sokakkal megtette?

A harmadik magyarázat szerint Mao egyszerűen elmebeteg volt. Annyi bizonyos, hogy senki sem tudott eligazodni rajta, ő pedig nem bízott senkiben, még a feleségeiben és a szeretőiben sem. Tény továbbá, hogy szeszélyeivel a legközelebbi munkatársait is zavarba hozta. Sosem tudták, nem bünteti-e meg őket, ha pontosan azt teszik, amit parancsolt. Máskor sejtelmesen fogalmazott, és senki sem tudta megfejteni, mire gondol. Holott néha életről-halálról volt szó. Megesett, hogy valakit a környezetében lévők közül Hruscsovnak titulált (ennél súlyosabb vád nemigen létezett), de anélkül, hogy a jelenlévők sejtették volna, kire is gondol. Könnyen elképzelhetjük, mit fogtak fel szándékaiból a százmilliók, akiket rászabadított az értelmiségre, majd a kommunista apparátusra, hogy neveljék át, vagy pusztítsák el őket.

Sem a könyv szerzői, sem a recenzens nem vállalkoznak rá, hogy eldöntsék, mi vezette Maót, amikor pusztító áradatot zúdított hazájára. Minden esetre a diktátor halála után Kína a kommunista kapitalizmus, a piaci szocializmus, az exportvezérelt merkantilizmus útjára tért – Nathan nem dönti el, minek is nevezzük.

De könnyen lehet, hogy ezzel nincs vége a kínai forradalmak történetének. A független értelmiségi kritika zöme a nyugati sztereotípiákkal ellentétben nem az emberi jogokat hiányolja elsősorban. A kínai Új Baloldal értelmiségi képviselői az egyenlőséget keveslik, és az önálló kínai utat reklamálják.

A kulturális forradalom Maónak valóban utolsó forradalma volt – írja Nathan –, de nem biztos, hogy Kínának is az utolsó.