Az ajándékozás közgazdasági szempontból rendkívül ésszerűtlen – érvel az amerikai publicista. Árt az egyénnek, és nemzetgazdasági szempontból is hátrányos következményekkel jár.

„A pénz bevezetésével eltűntek a csere és az ajándékozás társadalmi intézményei. Ezért különösen érdekes, hogy az idejétmúlt, és egyáltalán nem hatékony hagyományt minden decemberben felelevenítjük” – olvassuk Jonathan Chait, a New Republic szerkesztőjének karácsonyi eszmefuttatásában.

Chaitról igazán elmondhatjuk, hogy a karácsony elleni háború veteránja. Már jóval a karácsonyi szimbólumok körüli legújabb kultúrharc kirobbanása előtt megkezdte egyszemélyes küzdelmét az ünnepi hagyományok ellen. Zsenge kisiskolásként bátran szembeszállt osztálytársainak babonáival, és megpróbálta meggyőzni őket arról, hogy a Mikulás nem létezik.

Mostanában már a karácsonyi ajándékozás ésszerűtlen szokása ellen harcol. „Az ajándékozók kiforgatják egymást vagyonukból” – írja. Olyan dolgokat vásárolunk, amelyeket a megajándékozott nem venne meg magának, mert nem érné meg. Bezzeg mindjárt örül neki, ha ajándékba kapja, hiszen akkor nem neki kell fizetnie érte, ezért nem zavarja, hogy irreálisan drága.

„Tegyük fel, hogy egy doboz csokoládé 15 dollárba kerül – világítja meg a dolgot egy példával Chait. – Nem venném meg magamnak, mert nekem csak 5 dollárt ér meg. Tegyük fel azt is, hogy te egy parfümöt szeretnél, ami szintén 15 dollár, viszont te sem veszed meg magadnak, mert te is csak 5 dollárt lennél hajlandó áldozni érte. Ha cserélünk, vagyis te megveszed nekem a csokit, én meg a parfümöt neked, akkor mindketten 10 dollárt veszítünk.” Így ugyanis 15 dollárt adtunk ki, pedig a kapott ajándékért amúgy csak 5 dollárt adtunk volna. Ha viszont megérte volna 15 dollárt adni érte, akkor nyilván már korábban megvettük volna magunknak.

Chait szerint nem csak az egyén számára ésszerűtlen az ajándékozás, hanem nemzetgazdasági szinten is káros. Az ajándék ugyanis csökkenti a termelékenységet. Az etikett szerint az ajándék valódi értékét az határozza meg, hogy mennyi munkát fektettünk bele. De nem biztos, hogy jobban örülnénk az anyukánk által hónapokig kötött pulóvernek, mint annak, amit félnapi keresetéből a boltban vásárol. Így neki is több ideje maradna másra, és a fiának sem lenne lelkiismeret-furdalása, amiért szülőanyja őmiatta fáradságos kézimunkára kényszerült. Ráadásul, ha az önfeláldozó anya a kötéssel eltöltött időben valami hasznosabb munkát végezne, akkor a GDP növekedéséhez is hozzájárulna.

És mi lesz a nem anyagi szempontokkal? Hiszen az ajándékozás nem arról szól, hogy hatékonyan cseréljünk, és jól járjunk. Chait szerint az érzelmek sem ellensúlyozhatják a gazdasági racionalitást. „Régen a halottakkal együtt eltemették összes ingóságukat. Ez érzelmi okokból fontos volt az örökösök számára. De amikor felismerték, hogy mekkora pazarlás, az érzelmi szempont mellékessé vált.”

A vaslogikájú közgazdaságtani érvelés végén az ikonoklaszta Chait elismeri, hogy az elmélet gyakorlatba való átültetése közben még maga a teória kidolgozója is komoly nehézségekbe ütközik. Barátnőjének egy mástól ajándékba kapott utalványt adott a születésnapjára. Amikor az ily közgazdaságilag kifejezetten ésszerű módszerekkel imádott hölgy le akarta vásárolni, kiderült, hogy az utalvány érvényessége régesrég lejárt. Chait megátkozta a társadalmat, amely az ajándékozás ésszerűtlen és idejétmúlt szokását rákényszerítve ekkora bajba sodorta. Végül aztán egy szép, új sállal próbálta kiengesztelni szerelmét.