Észak-Amerikában újabban megkövetelik a könyvkritikusoktól, hogy semmilyen viszony ne fűzze őket az írókhoz. A korrektség címén, a végén még kigyomlálnak a kritikákból mindent, ami érdekes.

„Vajon a kritikai oldalak szerkesztői olvasnak kritikát? Mert ha igen, akkor tudniuk kell, hogy a múlt század kritikai termésének legjavát olyan emberek alkották, akik kifejezetten közel álltak kritikájuk tárgyához. Hallottak már arról, hogy Edmund Wilson, korának legünnepeltebb kritikusa rendszeresen írt kebelbarátja, F. Scott Fitzgerald műveiről?” – teszi fel a kérdést Robert Fulford kritikus a kanadai National Postban.

A Metazin már beszámolt róla, hogy a mai világban a valaha oly nagy becsben álló, sőt sokszor rettegett kritika szerepe egyre csökken. A könyvkritikai rovatok zsugorodnak, hatásukat tekintve meg szinte az eljelentéktelenedés stádiumába jutottak. A könyvek eladási példányszámát alig-alig befolyásolja a jó vagy rossz kritika.

A lapok azonban éppen most látták elérkezettnek az időt, hogy az igazságszolgáltatásban megkívánt összeférhetetlenségi szabályokra emlékeztető etikai kódexet dolgozzanak ki. Hogy húsz év után a kritikusok gázsiját is emeljék, az bezzeg meg sem fordult a fejükben.

Mint Fulford beszámol róla, a Los Angeles Times, amikor egy ízben felkérte, hogy ismertessen egy német művészettel foglalkozó könyvet, egy etikai normaszöveget olvastatott el vele. Nyomatékosan felszólították, hogy „haladéktalanul jelezze a könyvrovatnak”, ha a szerző netán barátja vagy ellensége volna.

„Ha a kritikus nem tud írni, járatlan a témában, halálra untatja az olvasót, vagy képtelenül felülértékel egy művet, az senki szemét nem csípi. Annál nagyobb a botrány, ha a képzeletbeli Bruce azért húzza le vitriolba mártott tollal a képzeletbeli Samantha regényét, mert Samantha férje hat évvel korábban jól ledorongolta Bruce-t. Tudják, miért ilyen nagy a hűhó az egész körül? Mert irodalmi kérdésről van szó, márpedig az irodalomhoz az írástudatlanok is érteni vélnek.”

Tavaly a Washington Post bocsánatkérést tett közzé, amiért nem akadályozta meg, hogy Marianne Wiggins írónő a sárga földig lerántsa John Irwing  Amíg rád nem találok című könyvét. Ez a kiváló kritika korántsem az egyetlen elmarasztaló vélemény volt e tárgyban. A Post szerkesztői mégis úgy vélték, nem lett volna szabad eltűrniük, hogy Wiggins negatív kritikát írjon volt férjének barátjáról. Irwing ugyanis a sok elmarasztaló írás közül csak egyet kifogásolt, de azt nagyon. Éppen Wigginsét, aki jó barátja a kritikus elvált férjének, a Nobel-díjas Salman Rushdie-nak.

De miért is emlékeztet Robert Fulford ezekre az esetekre? Mert ami az Egyesült Államokban dívik, az Kanadát sem szokta elkerülni. A Toronto Star vezető kommentátora új magatartási szabályzat körvonalait közölte annak kapcsán, hogy hasábjain vitatható írásnak adott helyet.

A lap kritikusa alaposan elmarasztalta egy (általa személyesen nem ismert) regényíró művét, ámde elmulasztotta felfedni érintettségét. Tudniillik maga is író, és egyik könyvét jelölték a főkormányzó évi díjára, melyet aztán nem az ő műve, hanem az általa szemlézett könyv kapott. Ráadásul a bírált regény kiadója kilenc hónappal korábban visszaadta a kritikus egyik kéziratát. Micsoda szörnyűség! – kiált fel Fulford gúnyosan. „És mi a teendő, ha tizenkét kiadó adja vissza a kéziratait? Tele kellene írnia kritikáit a bűnlajstromával? Vagy esetleg Sharon Burnside, a Star szóban forgó kommentátora nagy engedékenységében hajlandó elévülési időt megszabni?”

Az összeférhetetlenségről prédikáló szerkesztők úgy tesznek, mintha ezrével tolonganának a jobbnál jobb kritikusok, akikben az elfogultság szikráját sem lehet kimutatni. Valójában azonban – véli Fulford – egyetlen teljesen elfogulatlan recenzens sincs. „Valamennyien elfogultak vagyunk, és ez így van jól, mert ettől vagyunk emberek, tehát érdekesek.” Umberto Eco, a nagy olasz nyelvész, filozófus és író azt mondta erről, hogy még ha semleges is a kritikus, amikor kézbe veszi a könyvet, mihelyt az írása napvilágot lát, nyomban vagy barát lesz belőle, vagy ellenség.