Tony Blair hamarosan távozik kormánya és pártja éléről. Politikai elemzők szerint nem várható nagy küzdelem az utódlásért. De ha csak egy jelölt indul, akkor félő, hogy az új pártelnöknek nem lesz igazi hatalma és legitimitása.
Tony Blair brit miniszterelnök a tavaly szeptemberben tartott munkáspárti kongresszuson érzékeny búcsút vett párttársaitól. Büszkén számbavette eredményeit, felsorolta még hátralévő teendőit, majd bejelentette, hogy ez az utolsó kongresszus, amelyen pártvezérként vesz részt.
A sajtó a bejelentést úgy értékelte, hogy Blair végre beváltja a Gordon Brownnak tizenkét évvel ezelőtt tett ígéretét, és a jelenlegi pénzügyminiszter javára lemond a pártvezérségről és a miniszterelnökségről.
A beszédben Blair dicséretekkel halmozta el a pénzügyminisztert, de azért óvakodott attól, hogy nyíltan az utódjának nevezze. Eddig mindössze a Munkáspárt balszárnyához tartozó John McDonnell jelezte, hogy Brown mellett ringbe száll a párt- és miniszterelnöki székért. De még az sem biztos, hogy elegendő számú parlamenti képviselőt tud majd maga mögé állítani. A jelöltséghez ugyanis a munkáspárti képviselők 12,5 százalékának támogatását kell megszerezni. A jelöltekről aztán már minden párttag és a szakszervezetek képviselői is szavaznak.
Az utódlás kérdése tehát megoldottnak látszik, mégsem mindenki elégedett az előreláthatólag túlzottan sima és egyszerű párt- és miniszterelnök-váltással.
„Ha csak egy jelölt lesz, akkor a parlamenti képviselők megakadályozhatják, hogy a szakszervezetek és a párttagság is véleményt mondjon” – olvassuk Tony Benn munkáspárti politikus cikkét a Guardianben. A szocialisták nagy öregje nem rejti véka alá, hogy szívesebben látna egy hagyományos szocialistát a baloldali párt élén Gordon Brown helyett, aki tizenegy évvel ezelőtt Blair társszerzője volt a piacpártibb New Labour programjának kidolgozásában.
„Ha a párt balszárnyának sikerülne jelöltet állítania, akkor a párttagság ítéletet mondhatna az iraki és az afganisztáni háborúról, a privatizációról, az oktatáspolitikáról és a nyugdíjakról.” Végre kiderülne, hogy a Munkáspárton belül tovább él a New Labour politikájával kevéssé rokonszenvező hagyományos szocialista platform.
A pártvezérségért és a miniszterelnökségért folytatott versengés azonban nem csak azért lenne fontos, hogy a szocialista szárny hallassa a hangját, hanem azért is, hogy a majdani győztes csakugyan maga mögött tudhassa a párt támogatását.
„Ha több jelölt van, akkor igazi politikai vita alakulhat ki, és valódi választásra kerülhet sor. Ha azonban csak egy jelölt lesz, akkor az új pártelnök nem rendelkezik majd igazi hatalommal és legitimitással, mert nem fogják a párt igazi választottjának tekinteni.”