Áll még Belgium, egy hónappal az után is, hogy egy tréfásnak szánt tévéműsorban bejelentették megszűnését. Az egyik neves szereplő szerint, ha a francia ajkúak nem állnak a sarkukra, a tréfa komolyra fordul.

„Ha a flamandok új intézményi reformokról akarnak tárgyalni, ám legyen, de cserébe a francia ajkúak követeljék meg a flamand parlamenttől, hogy nyilatkozatban kötelezze el magát a közös állam fenntartása mellett. Elfogadhatatlan, hogy káosszal vagy elszakadással zsaroljanak minket arra az esetre, ha nem fogadnánk el bizonyos követeléseiket” – írja a La Libre Belgique című francia nyelvű brüsszeli lapban Hugues Dumont alkotmányjogász, egyetemi tanár, azt magyarázva, miért is vett részt a nevezetes decemberi tévétréfában.

Az RTBF (a francia nyelvű állami televízió) programját megszakítva élőnek álcázott különkiadást sugárzott arról, hogy Belgium nincs többé: etnikai alkotóelemeire bomlott. Néhány politikus hajlandó volt részt venni a tréfában és kommentálni az „eseményeket”, mások – utóbb – felháborodottan tiltakoztak.

A jogászprofesszor két feltétellel vállalta a fellépést: kezdettől fogva tüntessék fel a képernyőn, hogy nem valóságos eseményt mutatnak be, ő maga pedig a műsor után egy vitában kifejthesse, miért adta az arcát e különös mutatványhoz. Egyik feltétel sem teljesült. Már a fél ország pánikba esett, mire egy miniszter kifejezett óhajára fél óra után nagy nehezen kiírták a képernyőre, hogy valójában nem is esett szét a belga szövetségi állam. A professzor pedig csak most, a lap hasábjain mondhatja el, hogy korántsem tartja tréfásnak a helyzetet.

A Metazin is beszámolt már róla, hogy Belgiumban a többségi flamand lakosság körében egyre terjed az elszakadás gondolata.  Ráadásul a flamand jobboldal ezt a törekvését a nemzetállam meghaladásaként állítja be. A korszerű egységek szerinte a regionális és a nemzetek fölötti szinten keresendők. Európa kell, Flandria kell, Belgium nem kell.

Hugues Dumont elismeri, hogy a szakadárok még ma is kisebbségben vannak a flamandok körében, de úgy véli, hogy nem sokáig. És ebben ludasnak tartja a frankofón politikai vezetőket is, akik szüntelen hátrálással reagálnak a szakadár offenzívára. Most például hajlandóak a legkomolyabban tárgyalni a szövetségi állam (föderáció) államszövetséggé (konföderáció) alakításáról, márpedig az államjogász szerint végzetes tudatlanságra vagy gyávaságra vall, hogy úgy tesznek, mintha a kettő között nem volna jelentős különbség.

Kilátásba kellene helyezni – így Dumont professzor –, hogy ha a flamandok elszakadnak, akkor Vallónia Brüsszellel egyesül az új Belgiumban. (Ma Flandria, Vallónia és a brüsszeli régió külön-külön autonóm egységet alkot a szövetségi államban.)

A francia többségű körzetek és Brüsszel pénzügyi ellátottsága sok kívánnivalót hagy maga után, s erről folynak is tárgyalások. De a professzor attól tart, hogy e fontos, ám mégiscsak anyagias megfontolások a hosszabb távú nemzeti érdek mellőzésére vezethetik a francia ajkú politikai elitet.

Dumont abban látja a megoldást, hogy a francia ajkú választó nézzen a politikusok körmére, s szavazatával büntesse azokat, akik elhanyagolják a szövetségi állam fenntartásának ügyét. Ehhez azonban előbb a választópolgárok riasztó tájékozatlanságán kell változtatni. Mert hogy tájékozatlanok, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy oly sokan komolyan vették azt a bizonyos tréfásnak szánt tévéműsort.