Nem volt színjáték a berlini és a kubai válság. Hruscsov egykori szovjet vezető a hatvanas évek elején tudatosan a háborús szakadék szélére sodorta a világot – derül ki a nemrég nyilvánosságra hozott moszkvai dokumentumokból.

„Annak idején az amerikai vezetők a Kreml keményvonalas politikusainak tulajdonították a szovjet politika erőszakos fordulatait, kiderült azonban, hogy maga Hruscsov volt a tettes” – írja egy mindeddig titkos dokumentumokra támaszkodó könyvet ismertetve a The Moscow Timesban James Goldgeier, a George Washington Egyetem tanára, aki a kilencvenes években a külügyminisztérium és a nemzetbiztonsági tanács külpolitikai tanácsadó testületének tagja volt.

A könyv a „Hruscsov hidegháborúja” címet viseli, és egy orosz-amerikai szerzőpáros munkája. Timothy Naftali egyetemi tanár 2006 őszétől a Richard Nixon elnöki könyvtárat vezeti, Alekszandr Furszenko pedig az Orosz Tudományos Akadémia tagja. Már hét évvel ezelőtt is közös könyvet jelentettek meg, mégpedig rokon témáról, az 1962-es kubai rakétaválságról.

2003-ban Moszkvában nyilvános minősítést kapott az egykori szovjet vezetés levéltárának számos dokumentuma, és a szerzőknek ezek alapján néhány lényeges mozzanatot át kellett értékelniük. Hruscsovról a korabeli politikusok és a későbbi elemzők egyaránt úgy vélekedtek, hogy az enyhülés embere volt, tehát amikor mégis konfrontációba vezette országát, nyilván az újításait ellenző keményvonalasok nyomásának engedett.

Most kiderült, hogy 1960-ban személyesen Hruscsov akarta kenyértörésre vinni a dolgot Berlin ügyében. Úgy képzelte, egyoldalúan békeszerződést köt Kelet-Németországgal, az pedig majd nem engedi át területén a Nyugat-Berlinbe tartó szárazföldi és légi forgalmat. A Nyugat-Berlinről szóló megállapodást ugyanis nem az akkor még nem is létező NDK kötötte, hanem a Szovjetunió. Hruscsov a pártvezetőségnek azt mondta, hogy a háború kitörésének 95% a valószínűsége. Mert a Berlinbe tartó gépeket persze a szovjet tüzérségnek kellett volna lelőnie. Mégis meg akarta kockáztatni a dolgot, a szerzők szerint azért, mert afféle „falu bikájaként” úgy gondolta, ha jól ráijeszt az ellenfélre, az majd meghátrál. Végül mégis más utat választott: megépíttette a berlini falat.

A túlzott erőszakoskodás azonban végül megbosszulta magát, mert az amerikaiak nem hagyhatták, hogy Nyugat-Berlint bekebelezze, és hogy Kubába nukleáris rakétákat telepítsen. Hruscsovnak tehát meg kellett hátrálnia, és ez aláásta a tekintélyét. A szerzőpáros ennek tulajdonítja, hogy 1964-ben megbuktatták.

Azok buktatták meg, akik sohasem kifogásolták erőszakos fellépését. Sem az 1956-os magyarországi beavatkozást, sem a berlini, sem a kubai rakétakalandot. Csak egyvalaki vette védelmébe azon a végzetes moszkvai tanácskozáson: az az Anasztasz Mikojan, aki korábban minden egyes esetben óvta az erő alkalmazásától. Mikojan a most felszabadított jegyzőkönyvek tanúsága szerint azzal érvelt, hogy Hruscsov kezdetben nem sokat konyított a külpolitikához, de hamar beletanult.

Goldgeier az eredmények ismeretében ehhez annyit fűz hozzá, hogy Mikojan fölöttébb hízelgő képet festett a modern történelem egyik legkiszámíthatatlanabb szereplőjéről.