A világ nagyjainak davosi találkozója a sok résztvevő híresség és sztár miatt már alig különbözik egy filmfesztiváltól. Valójában mégiscsak különbözik. Davosban ugyanis nem mutatnak be értékes alkotásokat.

„A Világgazdasági Fórum jó alkalom a politikusoknak arra, hogy új, nagyszabású gondolatokat terjesszenek elő, amelyekből aztán nemigen lesz semmi” – írja a Los Angeles Timesban Daniel W. Drezner libertárius közgazdászprofesszor.

A Fórum honlapja a világ állapotának javításáért elkötelezett független nemzetközi szervezetnek minősíti magát. A civilizációk összecsapásáról szóló elmélet szerzője, Samuel Huntington, a veterán Davos-vendég szerint a jelenlévők szinte a világ minden gazdasági, politikai és katonai hatalmát kezükben tartják. Davos ellenfelei hasonlóképpen lélegzetelállító képet festenek a rendezvényről, csak persze a fonákjáról nézve. A globalizáció-ellenes tüntetők szemében Davos mindazt megtestesíti, ami miatt szerintük az elit egyre jobban él, persze a többség rovására.

Drezner szerint a feltételezés, miszerint a világot Davosból irányítják, olyan, mintha valaki azt gondolná, hogy az nő nagyra, aki az amerikai kosárlabda-bajnokságban játszhat. Apropó, a tavalyi találkozó legnagyobb eredménye a szervezők szerint az volt, hogy „a sportvezetők is hallathatták hangjukat”. Finoman szólva túlzás tehát, hogy Davosban dőlnek el a világgazdaság dolgai.

Az a néhány szerencsés, akinek volt része davosi puszikban, és el is mondja, mit érzett, arról számol be, hogy a találkozó inkább kapcsolatteremtésre és hiúságunk kielégítésére való, semmint az emberiség jövőjének alakítására. Egyikük azt írta tavalyi davosi naplójában, hogy „a küldötteket valójában a gyűjtőszenvedély hajtotta: nagy neveket, később tovább mesélendő anekdotákat és önhitelesítést gyűjteni gyűltek egybe”.

Arra mindenesetre jó alkalom a davosi találkozó, hogy egyes politikusok hangzatos kezdeményezésekkel álljanak elő, amelyek aztán gyorsan hamvukba halnak majd. Például Kofi Annan ENSZ-főtitkár1999-ben itt hirdette meg először nevezetes programját, amelynek a jó ügy szolgálatába kellett volna állítania a nagyvállalatokat. Aztán még többször meghirdette. Itt javasolt az Egyesült Államok közel-keleti szabadkereskedelmi övezetet 2003-ban, az iraki háború megindításának évében. Tony Blair miniszterelnök is a Fórumra időzítette klímaváltozással kapcsolatos tervének bejelentését. Ma már csak a levéltárosok tudják, mi az.

Davos a nagyvilági életnek is fontos fóruma. A politika hírességei itt találkozhatnak az olyan hírességekkel, akik csakugyan érdeklik a nagyközönséget. Megfordult már itt Bono, Angelina Jolie és Sharon Stone is. Ettől nyomban felparázslott a sajtó érdeklődése, s a megfigyelő úgy érezhette magát, mintha egy filmfesztiválon járna.

A Világgazdasági Fórum eljelentéktelenedését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a globalizációt bíráló aktivisták, akik azelőtt szót követeltek maguknak, újabban rá se hederítenek a davosi találkozóra. Inkább a vele nagyjából párhuzamosan zajló Szociális Világfórumot látogatják. Ebben az is szerepet játszhat – véli Drezner –, hogy a politikusok, és a vezető üzletemberek népszerűsége világszerte hanyatlik.

Davos persze nem adja fel egykönnyen, és az alapító, Schwab professzor szavaival élve igyekszik „visszaszerezni a globális vezetésnek abba a képességébe vetett bizalmat, hogy mindenki érdekében javítson a világ állapotán”.

Lehet, hogy a népszerűtlen politikusok helyett ehhez jobb lenne csak a celebritásokat meghívni.