A pártok a választási kampányban azt ígérik, hogy majd az ő irányításuk alatt jobban működik a demokrácia. Például a nép részvételével hozzák meg döntéseiket. Ez vagy puszta demagógia, vagy veszélyes csapda.

„Jó ötletet ráerőltetni az emberekre rossz ötlet. De az sem jobb ötlet, ha a szélnek eresztjük a szakembereket és a népre bízzuk a döntést: történjen az, amiben ma mindenki meg tud egyezni” – olvassuk a Le Monde-ban.

A szerző, Michel Godet egyetemi tanár, egy párizsi stratégiai kutatóintézet társigazgatója, a képviseleti demokráciának azt a hátrányát taglalja, hogy ez a rendszer túlságosan ki van szolgáltatva azoknak a csoportoknak, amelyek a leginkább érvényre tudják juttatni pillanatnyi érdekeiket. Ezek pedig ellentétesek lehetnek az ország hosszabb távú érdekeivel.

A választási győzelemmel nyert legitimáció szinte minden korlát alól felszabadítja a kormányzó erőket – egészen a következő választásig. Közben nyugodtan elfeledhetik választási ígéreteiket, és azt csinálnak, amit akarnak. Az elnökválasztási kampányban dívó jelszavak, például a „részvételi demokrácia” modellje mit sem változtat ezen – utal a szerző a szocialista párti elnökjelölt, Ségolène Royal programjának egyik sarkalatos pontjára, anélkül, hogy néven nevezné a tettest.

Lionel Jospin szocialista kormánya 2001-ben már próbálkozott ilyesmivel: nagy nyilvános vitát rendezett arról, hová épüljön Párizs harmadik repülőtere. Boldog-boldogtalan hozzászólhatott a civil társadalom nevében, a szakértők véleménye már kevésbé volt érdekes. Pedig „szakértők nélkül a nép vak.” Végül egy Párizstól 120 kilométerre fekvő helyszín győzött, pusztán mert ott  kevesen laknak és így kevés az elveszíthető választó. A konzervatív Pierre Raffarin-kormányának egyik első dolga volt, hogy visszavonja ezt a határozatot – árulja el Michel Godet ismét, melyik oldallal rekonszenvezik.

A mindenkori szavazók gyakran azt szeretnék, hogy minden maradjon a régiben, és hogy kollektív felelőtlenségünk terhét a jövendő generációk viseljék majd. A „részvételi demokrácia” tehát csapda.

Két hibát kell elkerülni – állapítja meg Godet. Nem szabad azt képzelni, hogy a fejedelem és az ő szakértői majd felülről mindent eldöntenek és megvalósítanak. De azzal a jeligével sem születhet komoly reform, hogy „mondjátok meg, mit gondoltok, és én teljesítem a kívánságotokat”.

És mi van akkor, ha a népakarat és a szakértői szempontok közötti távolságot nem lehet áthidalni? A huszonkettes csapdájából sajnos Godet sem ismeri a kiutat.