A francia filozófus legalizált apartheidnek nevezte a multikulturalizmust. Az álszentnek bélyegzett elit megtámadott alakjai visszautasítják a vádakat, és kitartanak a multikulturalizmus mellett.

Mint a Metazin nemrég beszámolt róla, Pascal Bruckner francia filozófus azzal vádolta az iszlám vallást élesen bíráló Hirsi Aliról könyvet író Ian Burumát és a könyvet szemléző Timothy Garton Asht, hogy a multikulturalizmus leple alatt valójában az elnyomó etnikai és vallási közösségek kegyetlen szokásait támogatják. Szemükre vetette, hogy a kultúrák összemérhetetlenségét hangoztatva szemet hunynak az embertelenség fölött. Bruckner szerint, ha az álszent elit engedményt tesz a 'radikális szakállasoknak’, akkor emezek egyre újabb és erőszakosabb követelésekkel állnak majd elő. Ezért zéró kulturális és vallási toleranciát javasolt a nyugati iszlám vallási közösségekkel szemben.

Mint várható volt, a megtámadott szerzők nem hagyták szó nélkül Bruckner goromba vádjait.

„Ha Bruckner úr vette volna a fáradságot, hogy végigolvassa a könyvemet, akkor bizonyára nem jut arra a téves következtetésre, hogy Hirsi Ali bírálata a célom. Könyvem utolsó mondata így hangzik: Hirsi Ali nélkül szegényebb lesz Hollandia – olvassuk Ian Buruma válaszát a Perlentaucher német metazinban (a cikk az angol kiadásban is olvasható). – Nagyra becsülöm Alit, és egyetértek a törekvéseivel. A liberális demokráciát meg kell védeni az erőszakos szélsőségektől, és a nőket oltalmazni kell az erőszakkal szemben. Az erőszakot nem menti, ha vallási alapon akarják igazolni.”

Abban viszont már nem ért egyet Alival, hogy az iszlám eleve erőszakos és a nőket elnyomó vallás lenne. Egy marokkói és egy rotterdami moszlim egészen más normák szerint élhet. Ezért nem általában az iszlám vallás, csak az embertelen szokások ellen, így például a nők megcsonkítása, az elrendezett házasságok, a becsületgyilkosságok ellen kell fellépni. És ezen a címen nem kell minden kulturális és vallási szokást tiltólistára tenni. „Bruckner a dél-amerikai szegregációhoz és a dél-afrikai apartheidhez hasonlítja a moszlim nők számára elkülönített rotterdami strandokat. Nem látom be, hogy ezek mitől rosszabbak, mint a kóser éttermek, a katolikus kórházak vagy a nudista strandok.”

A nyugati normákkal összeegyeztethető irányzatok erősödését kell elősegíteni. „Ha az iszlám reformja a cél, akkor a gyalázkodás nem a legjobb eszköz – főleg akkor nem, ha éppen egy ateista szájából hangzik el. Nem minden moszlim, még csak nem is minden ortodox hívő folytat szent háborút. A dzsihadisták dogmáinak legyőzése sokkal fontosabb, semhogy durva polémiákba bocsátkozzunk.”

„Bruckner feketének festi le a fehéret. Teljesen önkényesen értelmezi a szavaimat. Tárgyilagosság, elvtársak! Az a dialektikus érv, hogy én egyetértek George Bush politikájával, még Sztálin és az Izvesztyia elismerését is kiérdemelte volna” – reagált a Signandsight.com-on Timothy Garton Ash, a másik megtámadott szerző.

„A baj csak az, hogy olyan kérdésről van szó, amely meghatározza a szabad európai társadalmak jövőjét – jegyzi meg, miután tételesen visszautasítja a Bruckner által neki tulajdonított gondolatokat. – A realisták tudják, hogy sem az extrém multikulturalizmus (amelyet Ali joggal és helyesen bírált Hollandiában), sem pedig a Bruckner által francia mintára javallott világi republikánus monokulturalizmus nem segíti a moszlim bevándorlók és leszármazottaik integrációját. És végképp nem segít abban, hogy európai polgárnak tekintsék magukat. Az igazi vitának arról kell szólnia, hogyan ötvözzük a két modell elemeit, hogy sikerülhessen az integráció. Nem reális elvárás, hogy a moszlimok egyik pillanatról a másikra mondjanak le vallásukról. Ha ezt szabjuk az európaivá válás feltételéül, akkor nem akarnak majd európaivá válni.”

A cikk végén Ash nem mulaszt el néhány személyes megjegyzést. „Ami a ’szobafilozófus’ jelzőt illeti, már Ian Buruma is megjegyezte, hogy mindketten el szoktunk beszélgetni azokkal, akikről írunk. Bruckner az, aki párizsi fauteuil-éből elmélkedik. Az én cikkem megírását tényfeltáró utazás előzte meg, amelynek során nem csak statisztikákat tanulmányoztam, hanem végigjártam Sain-Denis külvárosi szegénynegyedeit is. Kíváncsi vagyok, vajon Pascal Bruckner mennyi időt töltött el Párizs lehangoló külvárosi részein. Lehet, hogy elméleti úton ismerte fel az elméletben valóban makulátlan, de a gyakorlatban sajnos nem működő francia modell elsőbbségét?”