A választási kampányfinanszírozás rendbetétele sziszüphoszi feladat. Amint az egyik kiskaput bezárják, máris újabbak nyílnak. A kérdés csak az, hogy mely kiskapukkal tudunk inkább együtt élni.

„Magától értetődik, hogy a politikus nem szegheti meg a törvényt. De ha a kampányfinanszírozásról szóló törvények rendszeresen bűncselekményre késztetik a vezető politikusokat, akkor lehet, hogy nem a politikussal  van a baj, hanem a törvénnyel” – írja Gideon Rachman, a Financial Times vezető külpolitikai-külgazdasági kolumnistája.

Az idézett mondat azt sejteti, hogy lehetséges olyan törvényeket alkotni, amelyek sportszerű kereteket szabnak a választási kampánynak, és nem sarkallnak törvénytelen megoldásokra. Pedig Gideon Rachman ennél sokkal szkeptikusabb.

Hogyan járt például Amerika a hetvenes évek nagy újításával, amelynek értelmében tetemes szövetségi támogatásban részesül az a jelölt, aki egy bizonyos szint alatt tartja a magántámogatást? Hillary Clinton, a jövő évi demokrata párti elnökjelölt-választás esélyese máris rájött, hogy sokkal több pénzt gyűjthet össze magánadományokból, semhogy érdemes lenne igénybe vennie a közpénzt.

A kérdés az, hogy vajon az adományozók önzetlenül támogatják-e a jelöltet, s nem várnak-e győzelem esetén ellenszolgáltatást a közhatalomtól. Mint a Metazin beszámolt már róla, két amerikai jogászprofesszor eredeti megoldást javasolt. Bruce Ackerman és Ian Ayres szerint rosszak a jelenlegi amerikai kampányfinanszírozási szabályok, amelyek előírják, hogy minden pénz forrását nyilvánosságra kell hozni. Szigorúan névtelen adományok esetében ugyanis a jelölt sohasem lehetne biztos benne, hogy aki támogatásáról biztosította, valóban befizetett-e a választási számlára. A javaslat arra is kiterjed, hogy az állam minden választópolgárnak ötven dollárt bocsásson rendelkezésére, s ez az összeg csak arra legyen felhasználható, hogy eljuttassák a szövetségi tisztségekért induló jelöltek bármelyikének kampányszámlájára – névtelenül.

Rachman azonban olyan törvényszerűséget állít fel, amely a többi kísérlethez hasonlóan efelől is kétségeket ébreszt: „Bármilyen szabályt alkotunk is, azzal, hogy az egyik problémát megoldjuk, nyomban újabbat hozunk létre.”

Az Ackerman-Ayres-modell esetében például az anonim befizetések összege számkódként működhet, és így alkalmas lehet az adományozó azonosítására („névtelenül átutaltam a számládra 3456456 dollárt”). Mert a pártfinanszírozási ipar szereplőinek kimeríthetetlen a fantáziájuk. Amikor az Egyesült Államokban szigorú szabályokat hoztak a közvetlen választási támogatásokról, elszaporodtak a közvetett támogatás esetei: a támogatók reklámot, szolgáltatásokat vásároltak a jelöltnek. Ezt is korlátozni kezdték, s azóta a támogatók már nem egyes jelölteket pénzelnek, hanem a megfelelő jelölthöz vagy párthoz kötődő ügyek propagálására indítanak kampányt.

„Az elvek egyszerűek: minimalizálni kell a korrupciót, nyitva kell tartani a politikai rendszert a kívülállók előtt, és nem sérülhet a véleményszabadság. Csak az a baj, hogy ezek az elvek konfliktusban állnak egymással.”

Ha korlátozzuk a kampányra költhető pénzt, akkor meggátoljuk a polgárokat abban, hogy eszményeik előmozdítása érdekében szabadon gazdálkodjanak a vagyonukkal. Ha viszont megengedjük, hogy magánadományokból kampányoljanak a politikusok, akkor nehezen várhatjuk el, hogy a támogatók érdekeit figyelmen kívül hagyják.

„Elkerülhetetlen, hogy így vagy úgy engedményeket tegyünk. Hogy miből engedünk, az az adott ország viszonyaitól függ. Svédországban az emberek szívesen támogatják a jelölteket közpénzből, Texasban viszont nem.”

Rachman mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy általánosan érvényes elveket fogalmazzon meg, szám szerint hármat is. A költségeknek felső határt szabni nem látszik reálisnak, tehát inkább jelentős méretű közfinanszírozással kell csökkenteni a kampányhoz szükséges összeget. Például ingyenes vagy közpénzből fizetett televíziós műsoridővel. A közpénzhez vagy a közpénzen vásárolt szolgáltatáshoz új jelöltek is hozzájussanak, ha megfelelő számú támogatót tudnak felmutatni. (Ezt a feladatot a választópolgáronkénti ötvendolláros megoldás automatikusan megoldja). Minden adomány legyen nyilvános. (Mint láttuk, Ackerman és Ayres éppen ezzel ellentétes irányban keresi a megoldást.)

A kör négyszögesítése leküzdhetetlen szenvedély. Rachman egyszer már lehetetlennek ítélte, s lám végül maga is megpróbálkozik vele.