Megdőlni látszik az az általánosan elfogadott nevelési elv, hogy a gyerek eszét dicsérni kell, attól erősödik az önbizalma és attól lesz sikeres. Egyre több felmérés jut arra a következtetésre, hogy a nyakló nélküli dicséret nem használ, hanem árt.

„A huszadik század utolsó három évtizedében tizenötezer tudományos közlemény jelent meg Amerikában az önbizalomról és arról, hogyan hat a nemi élettől a karrierig mindenre. A Pszichológiai Társaság megbízásából Roy Baumeister pszichológus átvizsgálta a szakirodalmat, és csak kétszáz kellőképpen alátámasztott dolgozatot talált. Ezek pedig azt bizonyították, hogy a nagy önbizalom nem használ sem az iskolai osztályzatoknak, sem a karriernek. Még az alkoholfogyasztást sem csökkenti. Az erőszakos hajlamot még annyira sem” – olvassuk Po Bronsontól, a magyarul Bankárvilág vitriolban címen megjelent nagysikerű könyv szerzőjétől a New York magazinban.

Carol Dweck vezetésével egy kutatócsoport tíz éven át vizsgálta, hogyan hat a dicséret a New York-i iskolásokra. Már egyetlen intelligenciateszt-vizsgálat is azt mutatta, hogy akit az eszéért dicsértek, nem szívesen vállalta a nehezebb próbát, s rosszul is teljesített. Ezzel szemben, akit erőfeszítéséért dicsértek, örömmel jelentkezett a következő, nehezebb feladatra, s ha nem tudta teljesíteni, akkor is a végsőkig próbálkozott és élvezte a feladatot. Ezek a gyerekek úgy érzik, kezükben van a sorsuk, mert az erőfeszítés mindig fokozható.

Azok viszont, akiket az eszükért dicsérnek meg, adottságnak veszik képességeiket, ezért nem fordítanak kellő energiát a tanulásra, nem gyakorolnak, hiszen az ilyen erőfeszítéssel csak azt bizonyítanák maguknak, hogy mégsem eléggé tehetségesek.

A dicséret tehát nem teljesen elvetendő, csak tudni kell, mit dicsérjünk, s nem szabad hazudnunk. A hét évnél fiatalabbak még készpénznek veszik a felnőttek szavát. De a nagyobbak figyelnek, és ha nem őszinte a dicséret, megérzik. Ez esetben nem ösztönözni fog a dicsérő szó, hanem elbizonytalanít. Wulf-Uwe Meyer bielefeldi pszichológia professzor azt mutatta ki, hogy tizenkét éves kor után a diákok szemében a tanártól jövő dicséret nem azt jelenti, hogy a diák jól teljesített, hanem hogy gyengén szerepelt és biztatásra szorul. Sőt, kifejezetten a bírálat jelenti azt, hogy a tanár hisz a diák fejlődőképességében.

Az eszességükért dicsért gyermekek számára különösen kritikus az elemiből a középiskolába való átmenet. A nagyobb elvárások könnyen elcsüggeszthetik őket, mert azt a következtetést vonhatják le a kudarcokból, hogy korábban is buták voltak, csak a kegyes felnőttek ítélték meg őket kedvezően. Az ilyen gyerekek bevallják a szociológusoknak, hogy erősen gondolkodnak valamilyen csaláson: mert az a fő, hogy jóeszűnek látsszanak.

A sok kísérlet egyikében Carol Dweck munkatársai fél éven át két csoportban oktatták egy New York-i középiskola hétszáz (többnyire valamelyik kisebbségi etnikumhoz tartozó) lemaradó alsósát arra, hogyan tanuljanak. Az egyik csoport tagjai azonban azt is megtudhatták, hogy az intelligencia nem velünk született tulajdonság. Ötvenórányi oktatást kaptak arról, hogy az agy olyan, mint egy izom: minél többet tornáztatják, annál erősebb lesz. Ezek a gyerekek hamar ledolgozták évek óta egyre növekvő hátrányukat matematikából, a többiek nem.

Robert Cloninger, a St. Louis-i Washington Egyetem kutatója mágneses rezonanciavizsgálattal kimutatta az agykéregnek azt a részlét, ahol valamiféle „kapcsoló” működik, amely a pozitív visszajelzés késlekedése esetén jelzi az alanynak, hogy érdemes tovább fáradozni, útban van már a jutalomhormon, a dopamin. Cloninger állatkísérletekkel azt is bebizonyította, hogy ez a „kapcsoló” akkor lesz működőképes, ha a dicséret nem folytonos, hanem csak időszakonként következik be.

Bronson kipróbálta a tanultakat a kisfián, és meglepődött, mennyire nem hiányzik kísérleti alanyának a korábbi sok, indokolatlan dicséret. Neki viszont hiányzott! „Egész nap dolgozunk, alig néhány órát töltünk együtt gyermekeinkkel. Szükségünk van a szeretetükre és arra, hogy átadjuk nekik mindazt a szeretetet, amit napközben nem tudunk.” Lehet, hogy nem is a gyerekek, hanem a magunk kedvéért dicsérjük csemetéinket nyakló nélkül?