Az alkotmánybíróság volt elnöke másképp vélekedik az élettársi kapcsolat egyenjogúsítását célzó törvényjavaslatról, mint a katolikus püspöki kar lapja, s ebben nincs semmi különös. Ámde abban sem értenek egyet, hogy a püspökök meddig mehetnek el a kritikában.

„Mit szólnának hozzá, ha az állam – ad abszurdum – figyelmeztetné az egyházat, hogy ha nem viselkedik így meg így, az vízválasztó lesz, és súlyos következményekkel fog járni a jövőre nézve? Nem az állam és az egyház kapcsolatainak jövőjére, hanem az egyházon belüli kapcsolatokéra. Ami annyit tenne, hogy az állam rá akarja venni a papok és a hívők egy részét valamilyen magatartásra” – írja a római La Repubblicában Gustavo Zagrebelsky torinói jogászprofesszor, az alkotmánybíróság volt elnöke.

Az olasz kormány február második hetében nyújtotta be azt a törvényjavaslatot, amely az élettársaknak – nemüktől függetlenül – a házastársakéhoz sokban hasonló jogokat és kötelességeket ír elő, például öröklési jogot és tartási kötelezettséget. Közben kitört a kormányválság, és ez a téma kikerült a kormányprogramból. Mint  a Metazin is beszámolt róla, a miniszterelnöknek, hogy hosszú távon kormányon maradjon, minden kereszténydemokrata szavazatra szüksége lehet a parlamentben. Márpedig a katolikusok egyértelműen elutasítják a törvényjavaslatot.

A püspöki kar napilapjának tekintett, százezer példányban megjelenő Avvenire vezércikkben tiltakozott a tervezet ellen. Többek között azért, mert az olasz alkotmány kitüntetett szerepet tulajdonít a családnak, s a lap szerint következésképp a törvényjavaslat az alaptörvénybe ütközik.

Idáig Zagrebelsky professzornak – ámbár ő maga helyesli az élettársi kapcsolat egyenjogúsítását – nincs kifogása a cikk ellen. Nem is igen volna más várható a katolikus egyházhoz közel álló napilaptól, hiszen XVI. Benedek pápa ezzel összefüggésben külön is felszólított a család intézményének védelmére.

A jogászprofesszort az írás utolsó mondata késztette arra, hogy cikket kanyarítson belőle a baloldali napilapban. Az Avvenire vezércikkírója ugyanis azzal az elhatározással zárja gondolatmenetét, hogy „őszintén és fegyvertelen kézzel rámutasson az így keletkező vízválasztóra, amelynek súlyos következményei lesznek az olasz politikai élet jövőjére nézve”.

Lehetett volna ezt a mondatot vészes képzavarnak minősíteni, ha valaki a csomót keresi a kákán. Lehetett volna jó szándékú kérésnek: emberek, ne válasszuk el árokkal az olasz társadalom egyik felét a másiktól, mert aztán nehéz lesz az együttműködés. De Zagrebelsky fenyegetést lát benne, mégpedig illetéktelen beavatkozással súlyosbított fenyegetést.

A súlyos következmények, amelyekről szó esik, nem az állam és az egyház kapcsolatait veszélyeztetik – kezdi az elemzést a professzor. Hiszen akkor külpolitikai hatásokról esne szó, nem az olasz politikai élet jövőjéről. Márpedig a katolikus egyház és az állam viszonyát szabályozó konkordátum kimondja, hogy mindkét fél szuverén a maga területén, a másikéba beavatkozniuk tilos. Zagrebelsky úgy értelmezi a figyelmeztetést, hogy a püspökök „a parlamenti rendszert, s végső soron a parlament mandátumának szabad gyakorlását megzavaró eseményeket helyeztek kilátásba”. Erre pedig az államnak válaszolnia kell, mert nemcsak az egyház mondhatja bizonyos dolgokra, hogy non possumus (nem tehetjük meg), hanem az állam is. A demokrácia és a világi állam alapelveiről nem lehet lemondani.

Az Il Foglio vezércikkben gúnyolja ki Zagrebelsky „bíboros úr őeminenciáját”, amiért „ex katedra kioktatja a püspököket a konkordátum tartalmáról”. A kis példányszámú milánói újság tulajdonosa Veronica Lario, Berlusconi volt miniszterelnök, ma ellenzéki vezér hitvese.

„Zagrebelsky nem vonja meg az egyháztól a jogot (még csak az hiányozna!), hogy bírálatának hangot adjon. Csak azt kéri tőle, hogy kritikáját minősítse jó előre hatástalannak.”

A konkordátummal kapcsolatos nemzetközi jogi okfejtést a milánói lap teljes félreértésnek ítéli, hiszen a konkordátum a Vatikán, a világegyház és az olasz állam kapcsolatát rendezi, ez esetben viszont olasz állampolgárok nyilatkoznak meg, akik nem veszítik el ehhez való jogukat attól, hogy egyházi tisztséget töltenek be. Az Il Foglio emlékeztet rá, hogy az egyház már régóta nem a katolikusok politikai egységének elvét vallja. Nem pártokat támogat, hanem egyes elvek mellett foglal állást. Ilyen az élet és a család védelme.

„A parlamenti képviselők szabadságát senki sem fenyegeti. Ha katolikusok akarnak lenni, és közben figyelmen kívül hagyják püspökeik véleményét, szabadon megtehetik. De a püspökök is szabadon szóvá tehetik, ha valamit nem tudnak megemészteni.”

A kormány vissza éppen nem vonta a törvényjavaslatot, de nem is ragaszkodik már hozzá. Eszerint elképzelhető olyan helyzet, amikor a püspökök szava mégsem marad írott malaszt.