A nyugati nagyhatalmak csak a látszat kedvéért tiltakoztak a berlini fal felhúzása ellen. Valójában nekik is kapóra jött a német főváros kettévágása.
„Hruscsovot csak az érdekelte, hogy presztízsveszteség nélkül kerüljön ki a konfliktusból, Kennedyt nemkülönben. Amikor a Checkpoint Charlie-affér véget ért, egyúttal a berlini válság is lezárult. Mindkét nagyhatalomnak volt más dolga is” – írja a History Todayben Frederick Taylor történész, egy tavaly megjelent könyv, A berlini fal szerzője.
1961. augusztus 13-án világméretű felháborodást váltott ki, hogy a keletnémet kommunista állam szögesdróttal választotta el a főváros keleti részét a nyugatitól. A nyugati hatalmak is tiltakoztak, de Taylor szerint nem őszintén.
Igazi konfliktus csak két hónappal később keletkezett, amikor a Brandenburgi Kapunál felállított átkelőhelyen, a legendás Checkpoint Charlie-nál a keletnémet határőrök igazoltattak egy színházba igyekvő amerikai tisztségviselőt. A megszálló hatalom képviselőjének fegyveres amerikai járőrök nyitottak utat, majd a következő, már előre eltervezett átkelési kísérlet mögé amerikai harckocsik vonultak fel. A keletnémetek ekkor nem kérték az igazolványt, de másnap szovjet páncélosok sorakoztak fel az átkelőnél, Berlin kellős közepén. Velük szemben amerikai tankok. A hidegháború évtizedei alatt ez volt az egyetlen eset, amikor közvetlen közelről amerikai és szovjet fegyverek meredtek egymásra.
A nevezetes augusztusi vasárnapon Harold MacMillan brit miniszterelnök éppen vadászaton vett részt, és foglalatosságát nem is szakította meg a hírre. Taylor szerint azért, mert London éppen csökkenteni készült Németországban állomásozó fegyveres erőit. Az új, radikális iraki rendszer ez idő tájt Kuvaitot fenyegette, és nagyszámú brit katonaság vonult fel Bászrától délre, hogy az irakiak útját állja.
Charles De Gaulle Franciaországát az algériai háború kötötte le, és Pierre Messmer hadügyminiszter közölte Nagy-Britanniával, hogy a franciák nem hajlandók „meghalni Berlinért”.
A két nyugat-európai nagyhatalom egyébként sem bánta, hogy Németország kettészakadt. De Gaulle elnök jó emberétől, a Nobel-díjas François Mauriactól származik a mondás: „Annyira szeretem Németországot, hogy kettőt akarok belőle.”
A történész emlékeztet rá, hogy Nyugat-Berlin védelmében az új amerikai elnök, John Fitzgerald Kennedy csapatösszevonásokat rendelt el, de aztán tétlenül szemlélte a fal felhúzását. Taylor úgy látja, hogy Nyikita Hruscsov sem tekintette szívügyének Berlint, mert az egyre mélyülő szovjet-kínai ellentét miatt főtt a feje. (Azért egy évvel később a kubai rakétatelepítéssel újabb kihívást intézett Kennedyhez, de az utolsó pillanatban akkor is megtorpant.)
Már csak az volt a kérdés, miképpen vonuljanak vissza a tankok a Brandenburgi Kaputól anélkül, hogy gazdáik presztízse sérülne. Végül az amerikaiak felajánlották, hogy ha az oroszok kezdik meg a hátrálást, ők a továbbiakban nem erőltetik a szabad mozgást Berlinben.
Bár Taylor nem tér ki rá, a fallal a kommunista fél voltaképpen támadásból védekezésbe ment át, és tudtul adta, hogy már nem tart igényt Nyugat-Berlinre. Ezzel magyarázható, hogy a nyugatiak valóságos megkönnyebbüléssel fogadták augusztus 13-át. A fal mögött aztán kockázatmentesen ostorozhatták a kommunizmust. Mint Kennedy 1963-ban, emlékezetes berlini beszédében.