Ha Amerika ismerné Iránt, nem sakkban akarná tartani, nem rendszerváltozást akarna kierőszakolni, hanem előnyöket helyezne kilátásba. Az amerikai Irán-szakértő szerint ezzel megnyílna a lehetőség, hogy az irániak maguk változtassanak politikájukon és rendszerükön.

„A felkorbácsolt érzelmek és a felelőtlen szónoklatok miatt az Egyesült Államok és Irán kapcsolatait csaknem harminc éve az ésszerűtlenség uralja. A gyakorlatiasságot túlságosan gyakran áldozzák fel az ideológia oltárán, a közös érdekeket pedig kibogozhatatlan történelmi sérelmek felemlegetése szorítja háttérbe” – írja Ray Takeyh, a tekintélyes New York-i Külpolitikai Tanács Irán-szakértője a szervezet lapjában, a Foreign Affairsben.

A Bush-kormánynak kezdettől fogva eltökélt szándéka volt, hogy változást idéz elő a Közel-Keleten. Ez sikerült is, bár valószínűleg nem egészen így képzelték. Washington iraki ballépései, a szunnita Szaddám-rezsim alatt elnyomott síiták megerősödése, Izrael libanoni kudarca, valamint az iszlamista pártok sikerei a káosz szélére sodorták a térséget.

Az iráni teokratikus rendszer közben nemcsak hogy túlélte Washington támadásait, hanem nagy befolyásra tett szert a térségben. Libanonban a Hezbollah révén van jelen, Irakban az ottani domináns síita erőkre támaszkodhat. Az Amerika-ellenes közel-keleti tömegek egyre erősödő tábora pedig valósággal vezérét látja az Egyesült Államokkal dacoló Iránban.

Az eddig követett fenyegető politikával Washington nem érhet célt. Az amerikai politika ma mindössze annyit ígér Teheránnak, hogy ha jól viselkedik, nem kell katonai támadástól tartania. Csakhogy Irán megtámadásának eleve nincs realitása – véli Takeyh. A nukleáris létesítményeket széttelepítették az ország legkülönbözőbb részeibe, továbbá mélyen a föld alá rejtették el. De, még ha sikeres volna is egy ilyen rajtaütés sorozat, ezzel nem lehetne lebeszélni a mullahok rendszerét nukleáris terveiről, csak késleltetni lehetne atomprogramját.

Most végre Amerika is hajlik a tárgyalásra, de továbbra is abból indul ki, hogy a szankciók, a nyomás és a tárgyalások váltogatásával majd a demokrácia irányába terelheti Teheránt. Ha nem, a feltartóztatás politikájával féken tarthatja. Ámde ehhez hiányoznak a szövetségesek. A térségben Izrael kivételével egy sem akad, de még a nyugati világ sincs meggyőződve az iráni veszedelem valódiságáról.

Nem is csoda, mert az 1979-es iszlám forradalom óta az iráni iszlám állam jellege megváltozott. Már nem akarja exportálni rendszerét, hanem regionális középhatalmi szerepre vágyik. A másik változás, hogy a mérsékeltek, akikbe Washington eddigi reményét vetette, ma már gyakorlatilag nem léteznek. A radikális jobboldal oszlik két részre, azokra, akiknél a vallási-ideológiai célok a meghatározóak, és azokra, akik a nemzeti érdekeket helyezik előtérbe.  Ahmanidezsád elnök az előbbiekhez tartozik, de az utóbbiak is igen befolyásosak.

Ha Amerika nem megtörni akarná, hanem elismerné Irán regionális ambícióit, akkor a racionálisabban gondolkodó szárny kerülhetne fölénybe Teheránban. Amerikának a nukleáris programról, Irakról, a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról és a palesztin-izraeli viszályról kellene tárgyalásokat kezdeményeznie. Ez utóbbi téma volna a legkényesebb, de idővel még erről is meg lehetne egyezni.

A szerző a Szovjetunió példájára hivatkozik, amellyel szemben az enyhülés politikája végül is sikeresnek bizonyult. Úgy véli, hogy az iszlám köztársaság nem lesz örökéletű, de csak az irániak tudják megváltoztatni, a maguk módján, és nem amerikai recept szerint. Ehhez pedig türelem és idő kell.

Hogy mi lesz, ha Irán közben atomfegyverhez jut, és esetleg be is veti, arra nem terjed ki az elemzés.