A diplomáciai kar féltékenyen őrködik titkain – írja a volt brit diplomata. Emiatt azonban a diplomácia torz képet alkot a világról, tehát rossz szolgálatot tesz megbízóinak, és alkalmatlan a világ problémáinak orvoslására.

„A brit parlament külügyi bizottságának olyan szűkös a pénzügyi kerete, hogy évente csak néhány ügyet képes megvizsgálni. (Igyekszik is minél általánosabb – és így eléggé semmitmondó – ügyeket választani. Ilyen például a „terrorizmus elleni háború” vagy a „globalizáció”.) A bizottsági tagok legnagyobb örömére a keretből azért telik „tapasztalatszerző” utazásokra. Ilyenkor a fogadó diplomaták gondosan jó drága szállodába helyezik el őket, és a programban bőséggel hagynak időt a bevásárlásra” – idéz saját könyvéből egy volt vezető brit diplomata, Carne Ross a New Statesmanben, majd tíz okot sorol fel arra, hogy ideje volna szélnek ereszteni a világ összes diplomatáját.

A diplomata kaszt kialakulásához nagyban hozzájárul az érthetetlenül széles körű titkolózás, amelynek folytán a brit diplomaták például halálukig semmit sem árulhatnak el arról, ami a munkájuk során történt velük. Gyakorlatilag minden dokumentum bizalmas vagy szigorúan titkos, a diplomata senkivel sem oszthatja meg gondolatait a kollégáin kívül. Ha pedig már létezik a kaszt, tagjai mindent elkövetnek a titkolózás fenntartásáért, mert csak így őrizhetik meg a látszatot, hogy rajta tartják kezüket a világ ütőerén, és a legsúlyosabb válságokra is képesek megoldást találni.

Külső ellenőrzés tehát nincs, belső önkritika még kevésbé. Ha valami nem sikerül, például az afganisztáni demokrácia-teremtés vagy az iraki támadásra felhatalmazó ENSZ-határozat, még véletlenül sem derül ki, hogy rossz volt a helyzetelemzés. Mindig sikerül a külső erőkben megtalálni a felelőst.

Pedig nem is könnyű jó helyzetelemzést adni, ha valamely szervezet univerzális szakértőnek képzeli magát. Ilyenkor le kell egyszerűsítenie az összefüggéseket, különben nem tudná őket áttekinteni. Ebből születnek az olyan általánosítások, mint például hogy az amerikaiak vagy a franciák vagy az európaiak ilyenek vagy olyanok..

Ez után következik tíz érv amellett, hogy a mai értelemben vett diplomáciai szolgálatra nincs szükség. Mutatóban megemlítünk egyet: a teheráni brit nagykövetség nem tudta előre jelezni a Khomeini-féle forradalmat 1979-ben. És nem tanult a kudarcból, mert 2006-ban sem látta, hogy Ahmadinezsád az elnökválasztás esélyese.

Ross, aki a kilencvenes évek végén a brit ENSZ-képviselet második számú vezetője volt, nem a szakmát akarja száműzni, hiszen maga is nonprofit alapú diplomáciai tanácsadó központot működtet rászoruló államok és szervezetek számára. Csak az elkülönülő diplomata kasztot tartja idejétmúlt jelenségnek: „A világ diplomatái azt a megnyugtató érzést igyekszenek kelteni bennünk, hogy kézben tartják a dolgokat, s mi, többiek nyugodtan élhetjük az életünket. Csakhogy ezt az illúziót nem engedhetjük meg magunknak.”