Olaszország nem hajlandó növelni Afganisztánban szolgáló katonáinak számát. De nem fennkölt békepártiságból. Hanem mert attól fél, hogy a koalíció radikális baloldali pártjai megbuktatják a kormányt.

„Minthogy ez a háború a kiküszöbölhetetlen rossz kategóriájába tartozik, Blair brit és Zapatero spanyol miniszterelnök legalább is következetesebbnek mutatkozik, mint Prodi miniszterelnök és D’Alema külügyminiszter” – írja a Corriere della Serában Piero Ostellino veterán újságíró, egykori Szovjetunió- és Kína-szakértő.

A tucatnyi pártból álló olasz baloldali kormánykoalíció februárban azért került válságba, mert két radikális baloldali szenátor nem szavazta meg D’Alema külügyminiszter beszámolóját, éspedig éppen az olasz katonák afganisztáni és iraki jelenléte miatt. A kormányválság egy tizenkét pontos koalíciós program elfogadásával ért véget. Ebben szerepelt a külföldi katonai kötelezettségek teljesítése, de a jelek szerint hallgatólagos megállapodás született arról, hogy az expedíciós haderő csapatlétszámát nem növelik tovább.

Amikor ugyanis Blair brit kormányfő felkérte az európai NATO-szövetségeseket, hogy küldjenek több katonát Afganisztánba, Zapatero spanyol miniszterelnök (aki egyébként Irakból kivonta hazájának alakulatait) szó nélkül átcsoportosított néhány száz katonát a legveszedelmesebb afganisztáni övezetbe, az olasz kormány azonban egyetlenegyet sem. Szintén szó nélkül. Vagyis Ostellino csak találgatni tudja, milyen megfontolások vezethették. A megfejtéshez Norberto Bobbiónak, a két éve elhunyt politikai filozófusnak pacifizmus-elméletét hívja segítségül, amelyben megismerkedhetünk a pacifizmus három válfajával.

Lehet, hogy a „haszonelvű pacifizmus” egy példájával van állunk szemben? Vagyis kipróbálják, milyen hatással van a háborúra, ha a maguk részéről nem háborúznak. Az erőszakmenteség elméletét alkalmazzák folyamatban lévő konfliktusra. Sajnos ez lehetetlen, mert a többiek ettől tovább fognak háborúzni.

Akkor talán az „intézményes pacifizmus” megnyilvánulásával van dolgunk?  Békítse meg a feleket az ENSZ, szervezzen jókora békekonferenciát a tálibok, a kabuli kormány, a szomszéd országok, az amerikaiak és az európaiak részvételével. De hiszen a NATO csapatai éppen az ENSZ szabályszerű felhatalmazásával tartózkodnak Afganisztánban.

Marad tehát az utolsó pacifizmus-fajta, a „célorientált pacifizmus”. Az emberek akkor fognak felhagyni a háborúzással, ha meggyőződnek róla, hogy a háború nem szolgálja szükségleteiket és érdekeiket. Az afganisztáni háború azonban létező valóság, ezzel szemben a vágy, hogy az emberek meggyőződjenek haszontalanságáról, a kívánatos, de pillanatnyilag nem valóságos dolgok közé tartozik. A kettő közötti átmenet nélküli közlekedés az utópiák tipikus sajátossága. Ostellino pedig sehogyan sem tudja hazájának miniszterelnökét és külügyminiszterét a naiv utópisták közé sorolni.

 „Ezek után élünk a gyanúperrel, hogy esetünkben bizony nem annyira a háború és a béke ügye forog kockán, inkább talán a radikális és pacifista baloldal által szorongatott kormány fennmaradása. Az afganisztáni háború olasz belügy. A Köztársaság Szenátusa a mi Kabulunk.”