A neoliberális gazdaságpolitika többet ártott a kelet-európai országoknak a rendszerváltás éveiben, mint amennyit használt. A nemzetközi pénzügyi intézmények azonban ma is ugyanezt a receptet erőltetik.

„A neoliberálisok többsége semmi okot nem lát gazdaságpolitikai receptjük felülvizsgálatára. Szerintük a legrosszabbul teljesítő posztkommunista országok rosszul alkalmazták a sokkterápiát. A javallott gyógymód jó volt, csak az alkalmatlan vezetők nem tudták használni” – írja gunyorosan Lawrence P. King oxfordi szociológus az Econsoc nemzetközi gazdaságszociológiai online folyóiratban.

A szerző másfél évtizede kutatja a kelet-európai átmeneti gazdaságokat, és több tanulmányban Szelényi Iván szerzőtársa.

A kommunizmus összeomlásának éveiben a nyugati neoliberalizmus hívei azt ajánlották a volt szovjet tömb országainak, hogy sokkterápiával vezessék be a kapitalizmust. Egy hullámban villámgyorsan adják magántulajdonba az állami cégeket, szabadítsák fel az árakat, töröljék el a külkereskedelem előtt álló korlátokat, és tartsák egyensúlyban a költségvetést.

A neoliberális tanácsadók azzal biztatták a volt keleti tömb országait, hogy az alacsony hatékonysággal működő állami vállalatok magánkézben majd dinamikus kapitalista cégekké válnak. És volt egy politikai érvük is a sokkterápia mellett: a rendszerváltás kegyelmi pillanataiban még elfogadtathatók a lakossággal bizonyos áldozatok. De egy-két év múltán az állami vállalatok vezetői és alkalmazottaik hatalmas tömegei már hathatós ellenállásra lennének képesek az átalakulással szemben, s így a kapitalizmusra való átállás a végtelenbe tolódhatna ki.

Azok az országok, amelyek az instant kapitalizmus receptjét választották, sokkal rosszabb eredményt produkáltak a kilencvenes években, mintsem bárki, és főleg a neoliberális közgazdász-iskola gondolta volna. A gazdaság teljesítménye drámai visszaesést mutatott. A szegénység mutatószámai az égbe szöktek. Oroszországban a várható átlagos élettartam az afrikai válságövezetek szintjére csökkent.

A nyugati befektetők csak az ágazatok csekély részében mutattak érdeklődést a privatizáció iránt, elsősorban a keleti országokra jellemző politikai bizonytalanság miatt. A cégek ezért olyan emberek kezébe kerültek, akiknek nem volt tőkéjük a műszaki átalakításhoz, de még a mindennapi működtetéshez sem. A piaci liberalizálás ugyanis megemelte a nyersanyagok árát, és kitette a vállalatokat a náluk hatékonyabb nyugati termelők versenyének. Emiatt a tőkeszegény és a szabad piaci viszonyokra felkészületlen vállalatok tönkrementek, csökkent az adóbevétel, az állam nem tudta rendesen megfizetni alkalmazottait, és eluralkodott a korrupció.

A recept azonban mit sem változott. Az Egyesült Államok Jegor Gajdart, az oroszországi sokkterápia pénzügyminiszterét kérte fel tanácsadónak az új iraki kormány mellé az újjáépítés és az olajipari privatizáció irányítására.