A nagy író hiába óvta népét a nyugati befolyástól, a kommunista rendszer bukása után Oroszország a Nyugat felé fordult. Putyin viszont dacol a nyugattal, s ezért elnyerte Szolzsenyicin támogatását.
„Szolzsenyicint ma már szinte kötelező szlavofilnak, romantikusnak, narodnyiknak, monarchistának, teokratának, sőt antiszemitának minősíteni. Kevés értelmiségit értettek félre oly következetesen, és kevésnek ferdítették el szándékosan a mondanivalóját annyira, mint az övét” – idéz egy most megjelent könyv előszavából Zinovij Zinyik orosz emigráns író a Times magazin tekintélyes irodalmi mellékletében.
A Nobel-díjas író életművének két kutatója, Edward E. Ericson, Jr, és Daniel J. Mahoney azzal a bevallott, és maga Szolzsenyicin által is támogatott céllal állította össze a Szolzsenyicin olvasókönyvet, hogy a közönség ne a közkeletű klisék, hanem az eredeti szövegek alapján alkosson magának róla képet.
Zinik elismeri Szolzsenyicin történelmi szerepét és irodalmi nagyságát, de világnézetét avíttnak tartja. Némi malíciával megjegyzi, hogy a szöveggyűjtemény összeállítói afféle mérsékelt konzervatív, toleránsan vallásos, régivágású gondolkodónak állítják be a Nobel-díjas alkotót. Ő ezzel szemben úgy látja, hogy Szolzsenyicin ott ragadt abban a korban, amikor az író a nemzet vátesze volt, és ma is jobbára a politikus próféta szerepét alakítja.
„Szolzsenyicin a vallást az erkölcs és a társadalom alapjának tekinti. Elutasítja a racionális gondolkodást a spiritualitás elébe helyező modern felfogást. Elítéli a fogyasztói kultúrát és a jogi fondorlat gyakorlatát, amely nyugaton elfoglalta a társadalmi igazságosság helyét.”
Azt is Szolzsenyicin szemére veti, hogy hajlamos általánosításokra. Például elvárná, hogy a zsidók ismerjék fel és el etnikumuk felelősségét (nem bűnét!) azért, amit a bolsevizmus elkövetett. Emiatt Zinik érthetőnek, ugyanakkor igazságtalannak tartja, hogy Szolzsenyicint gyakran antiszemitának bélyegzik.
1994-es hazatérése után a Gulag szerzője magára maradt nézeteivel. Próféciái és hegyi beszédei nem kellettek az orosz népnek. Televíziós beszélgetés-sorozatát érdeklődés híján levették a műsorról, és helyette Staller Ilona, alias Cicciolina, a neves pornósztár kapott adásidőt, a nagyközönség tapsától kísérve.
De már ez is a múlté. Oroszországban új szelek fújnak. Vlagyimir Putyin látványosan szakított a nyugat- és kapitalizmusbarát jelcini örökség némely elemével. Jelentős részben visszaállamosította az energiaszektort, teljes ellenőrzés alá vonta a médiát és – amennyire tudta – a civil szervezeteket, továbbá a partvonalra szorította a jelcini korszak nagy oligarcháit. A „szuverén demokrácia” zászlaja alatt – vélik liberális kritikusai – Putyin autoritárius hatalmat alakít ki. Ennek jelét látják abban is, hogy nacionalista ifjúsági mozgalmat indított. Külpolitikájában bírálói a cári Oroszország témáira vélnek ismerni – az imperialista, nosztalgikus, nacionalista retorikára.
„Egyszóval a zakatoló gazdaságú és pezsgő kultúrájú Oroszország könnyen közel kerülhet a régimódi fasizmushoz” – írja Zinik, a Putyin-rendszer legelkeseredettebb ellenfeleinek modorában.
„Szolzsenyicin az állambiztonsági szervezet segítségével mindenkit cinkosává tevő, és az országot börtönné alakító szovjet rezsim elleni harcnak szentelte egész életét. Most egy olyan országban él, ahol a médiában ismét a szovjet típusú öncenzúra a divat, ahol az ellenzéki művészeket és írókat rendszeresen megveretik, ahol a korrupt és hatalmával visszaélő kormányt leleplező újságírókat lelövetik. Szolzsenyicin mégis hallgat. Ha megszólal, akkor csak azért, hogy a következő szavakkal támogassa a kormányt, amikor az elzárja az ukrán gázvezetéket: ’Ukrajna megbecsteleníti az orosz kultúrát és nyelvet, és NATO-gyakorlatokat engedélyez a területén.’”
A pár éve még a perifériára szorított Szolzsenyicin helyzete mára megváltozott. Putyin elnök elzarándokolt hozzá. Az író pedig felfedezni vélte benne azt a férfiút, aki meg tudja állítani az orosz nemzet teljes széthullását.