A szocialisták száz évvel ezelőtt a vallás esküdt ellenségei voltak. Ma egy vallás térnyerését biztosan támogatják. Az iszlám a nyugati haladó értelmiségben lelte meg fő mentorát.

Az európai haladó értelmiség nagy toleranciát mutat a bevándorlók társadalmi felfogásával kapcsolatban, például abban az esetben, ha azok helyeslik a nők alávetettségét. Annál kevésbé türelmes viszont az egyéni értékek és személyes meggyőződések dolgában, ha az iszlámmal kapcsolatos fenntartásokról van szó. „A progresszívek az ,iszlamofóbiát’ a rasszizmus egy válfajának tekintik, és több ízben is törvényi tilalmat akartak kimondatni rá” – írja Bret Stephens, a Wall Street Journal véleményrovatának publicistája és szerkesztője.

A baloldali értelmiség azt a bizonyos nyomorgó proletariátust keresi, amely a régi kézikönyvek szerint majd megdönti a tőkés társadalmat. Ezt manapság a – többnyire muzulmán vallású – bevándorlók tömegeiben véli megtalálni. A Metazin is beszámolt már arról, hogy az egyébként sem kirívóan vallásos baloldal legkevésbé vallásos része mennyire hajlamos együtt érezni a mecsetek világával, és hogy a multikulturalizmus nevében mennyire elnéző az elnyomó vallási szokásokkal szemben.

Nagy-Britanniában a baloldali Liberális Demokrata Párt és a zöldek képviselői együtt alapítottak mozgalmat a csador védelmében, „hogy megvédjék minden moszlim nő jogát a hidzsáb viseléséhez”. Az ilyesmit a hagyományos feministák és a régivágású szocialisták a férfiuralom előtti behódolásnak minősítették volna.

Stephens az iszlámnak tett engedmények közé sorolja azt is, hogy a belga szocialisták szabotálják önnön törvényjavaslatukat, amely büntetendővé tenné az 1918-as anatóliai népirtás tagadását.

Amikor a baden-württenbergi hatóságok egyebek között azt tudakolták kérdőíven a bevándorló-jelöltektől, mi a véleményük arról, hogy az asszony mindig engedelmeskedjék férjének, a zöldek országos elnöke tiltakozott a hatóságok „erkölcstelen” eljárása ellen. Az iszlamofóbiát viszont a büntetőjog eszközeivel üldöznék.

Nagy-Britanniában Tony Blair kormánya törvényt hozott a faji gyűlöletkeltés ellen, pontosabban büntetendőnek nyilvánította a vallásos személyek vagy csoportok elleni fenyegető kijelentéseket. A Nobel-díjas Salman Rushdie hiába emelt szót a szólásszabadság védelmében. Ken Livingstone, a Vörös Ken, London munkáspárti főpolgármestere viszont még szigorúbb és szélesebb körű törvényt tartana szükségesnek.

A rokonszenv kölcsönös. Hollandiában a bevándorlók négyötöde szavaz a szocialistákra, a konzervatívokra csupán négy százalékuk.

A szocialisták Európa-szerte befogadóbbnak bizonyulnak, élharcosai a szegény bevándorlókat segélyező szociális államnak, ők a multikulturalizmus fő képviselői, ami a gyakorlatban azt is jelenti, hogy az iszlám hagyományt azokon a területeken is tolerálni kívánják, ahol ütközik az európai értékekkel. A külpolitikában a szocialisták hagyományosan Amerika-ellenesek és Izrael politikájával is szemben állnak. E politikai vonások még hangsúlyosabbá váltak, ahogy az európai országokban nőtt a muzulmán választóközönség jelentősége .

Mindez talán még érthető is, annál rejtélyesebb viszont, hogyan foghat össze a haladó baloldal az iszlámmal, hiszen ez a vallás ellenzi mindazt, amiért a baloldaliak évtizedek óta kiálltak: a nemi élet szabadságát, a melegek jogait, a vallástól való szabadságot, a pornográfia szabadságát, a pacifizmust.

Igaz, nem ez az első ilyen eset a haladó értelmiség történetében. A húszadik században a brit fábiánusok, G.B. Shaw-val az élükön, a Szovjetunióhoz fordultak ihletért, a hatvanas években Mao volt a modell, a hetvenes évek végén Michel Foucault, a nagy francia filozófus Khomeini ajatollah Iránjának dicséretét zengte. Idővel a baloldali értelmiségiek mindig kiábrándultak totalitárius bálványaikból, de csak miután betöltötték a „hasznos idióták” szerepét (Lenin nevezte így a bolsevikokkal rokonszenvező naiv polgári értelmiséget).

„Most azonban nagyobb a tét. Az európaiaknak ezúttal nem egy távoli ország berendezkedésével kapcsolatban kell állást foglalniuk. Az övék forog kockán.”