Van, aki szerint az integráció óriási siker, és az egész világnak követendő például szolgál. Mások szerint viszont az európai modell egyenesen a csődbe vezet, hacsak sürgősen meg nem reformálják. Tessék választani.

„Európa Kínán és Indián kívül minden országnál népesebb, bruttó hazai termékét tekintve pedig világelső. A világ egyik központi tartópillérévé kell válnia, mégpedig az úgynevezett ’puha hatalom’ révén, amelyet képvisel: az eszmék és a példaadás erejének révén” – írja az Európai Unió ősét, az Európai gazdasági közösséget létrehozó Római Szerződés aláírásának ötvenedik évfordulója alkalmából Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai baloldali közgazdász.

Mint a fenti idézetből is látható, Stiglitz mindenekelőtt erkölcsi értelemben tekinti példamutatónak az európai modellt. De az európaiaknak annak láttán sem kell elkeseredniük, hogy az Egyesült Államokban gyorsabb a gazdasági növekedés. Igaz, csökkenteniük kell a munkanélküliséget, és növelniük a gazdaság dinamizmusát. „De Amerikában az emberek az egy főre eső bruttó hazai termék növekedése ellenére rosszabbul élnek, mint öt éve.”

Az európai alapító atyák fő célja azonban nem is a gazdasági gyarapodás volt, hanem a béke. Úgy képzelték, hogy a növekvő kölcsönös függés lehetetlenné teszi a háborút. És ez az álom valóra is vált. A szomszédok sehol nem élnek olyan nagy békében egymással, mint Európában. És sehol annyira nem követik az erkölcsi elveket. Európa javainak nagyobb részét fordítja a fejlődő országok megsegítésére, mint az Egyesült Államok. A demokrácia is erősebb Európában. A demokrácia nem csupán négyévente esedékes választásokból áll – az európaiak Stiglitz szerint aktívan részt vesznek a döntésekben, mert erős a civil szféra, hathatós az információszabadság szabályozása, és nagy a sajtó függetlensége.

A terrorizmus elleni háborúban alkalmazott amerikai módszerekre utalva Stiglitz egyenesen úgy fogalmaz, hogy ma csak Európa szólhat hitelesen az emberi jogok védelmében. Végül megállapítja, hogy a globális felmelegedés ellen is csak Európa lép fel határozottan, és mutat példát arra, hogy a kicsinyes önzést érdemes félretenni a nagy közös célok érdekében.

 „Lehetséges egy újfajta világ, és ehhez Európának kell átvennie a vezetést.”

Két olasz közgazdászprofesszor ezzel szemben hanyatló kontinens képét festi Európáról.

„Olaszországban egy átlagos vállalkozás létrehozása hatvankét munkanapba telik, tizenhat különféle okmány kitöltésébe és 5000 dollárnyi készpénzbe kerül. Franciaországban ugyanez 53 nap, 15 dokumentum és 4 000 dollár. Az Egyesült Államokban 4 nap, 4 okmány és 166 dollár” – írja könyvében Alberto Alesina, a Harvard professzora, és Francesco Giavazzi, az MIT vendégtanára.

Könyvük Európa jövője. Reform, vagy hanyatlás címmel jelent meg Amerikában, de hangvételéről többet mond az eredeti olasz kiadás címe: Goodbye Európa: történetek a gazdasági és politikai hanyatlásról.

A művet egy másik, szintén Európa válságáról szóló könyv szerzője, a Párizsban élő Claire Berlinski ismerteti a New York Sunban. 

Alesina és Giavazzi kifejti, hogy az európaiak nem azért dolgoznak kevesebbet az amerikaiaknál, mert oly sokra tartják a szabad időt, hanem mert az állam agyonszabályozza a munkapiacot, és mert a szakszervezeteknek túl nagy a hatalmuk. Németországban például a vállalati igazgatósági helyek felét szakszervezeti funkcionáriusok töltik be, és a Volskwagennek drága külföldi utakkal kellett megvesztegetnie a szakszervezeti képviselőket, hogy új munkarendet vezethessen be. Nem csoda, hogy nem akar csökkenni a németországi munkanélküliség.

„Mit tesznek ebben a súlyos helyzetben az európai kormányok? Ahelyett, hogy bátran szembenéznének a helyzettel, lázas manőverezéssel igyekeznek kivonni magukat a gazdasági integráció és a globalizáció hatása alól.”

Olaszországban az állam évtizedeken át fizette a FIAT kutatási tevékenységét, de az autógyár biztosítási és energetikai beruházásokba fektette a pénzt, s közben az autói lemaradtak az ázsiai vetélytársak mögött. Olaszország a hetvenes és a nyolcvanas években egy főre eső bruttó hazai termék dolgában megközelítette Amerikát, de azóta ismét nőtt a hátránya.

Az európai államok tőkeinjekciókkal tartják életben a versenyképtelen cégeket, ezzel megakadályozzák a versenyképesek térnyerését. A merev és részletes munkaügyi szabályozás pedig a fiatal, versenyképes dolgozókat tartja távol a termeléstől. A kép negatív, de sajnos a statisztikával nehéz vitatkozni – írja Claire Berlinski.