A nagyon gazdag emberek régóta áldoznak jótékony célokra. Újabban társadalomjavító kezdeményezéseket is indítanak. Legeslegújabban pedig politikai vezető szerepre törekszenek.

„Jogos az aggodalom, hogy a nagy vagyon csábítása a tehetséges embereket távol tartja a kevésbé jövedelmező, de társadalmilag értékes szakmáktól. Soros György arra figyelmeztet, hogy a mai Amerika túlságosan is csodálja a pénzben mért sikert, éspedig a belső értékek rovására, s attól tart, hogy emiatt romlik a hagyományos hivatások, így az orvosi és a jogászi tevékenység színvonala”– írja Chrystia Freeland a Financial Timesban. A szerző ma a lap amerikai ügyekkel foglalkozó vezető munkatársa, de korábban kelet-európai szakíró is volt.

Amerikában a pénzkeresés mindig hazafias kötelesség volt, a meggazdagodó honfitársak életének hol elítélő, hol csodáló taglalása pedig nemzeti sport. Manapság annyi változás történt, hogy egyesek mesebeli vagyont keresnek. Egy pénzügyi befektető úgy nyilatkozik a Financial Times munkatársának, hogy félmilliárd dollár ma már sokak szemében nem is számít nagy vagyonnak.

A szupervagyonok tulajdonosai aztán olykor késztetést éreznek rá, hogy a világ megmentésén fáradozzanak. Soros György például évtizedek óta költi a pénzét arra, hogy társadalmi változásokat mozdítson elő. De közvetlen politikai szerepre nem tör.

Vannak viszont nála is újabb szupergazdagok, akik választott közhivatalra pályáznak. Michael Bloomberg, New York polgármestere például sikeres és gazdag médiavállalkozó volt. Mitt Romney, a milliárdos üzletember ringbe száll a republikánusok elnökjelöltségéért. Henry Paulson, a Goldman Sachs korábbi igazgatója a Bush-kormány pénzügyminisztere.

A milliárdosok mellett szól, hogy hatalmas vagyonuk birtokában függetlenebbek lehetnek másoknál. De a szupergazdagok politikai szerepvállalása kockázatokkal is jár. Gyakran úgy gondolják ugyanis, hogy üzleti sikereik eleve alkalmassá teszik őket a világ megváltoztatására vagy az ország irányítására. „Minden öncsalás közül a mindentudás illúziója a legveszedelmesebb” – állapítja meg Freeland, és kijelentését személyes élménnyel illusztrálja.

„A szupermen-érzéssel orosz oligarcháknál találkoztam a maga legnyersebb formájában. Mihail Hodorkovszkijtól egyszer azt hallottam: ’Ha valaki nem oligarcha, azzal valami baj van. Mert eszerint valamilyen okból nem alkalmas rá, hogy oligarcha legyen. Mindenki ugyanolyan feltételekkel indult, bárkinek sikerülhetett volna. Ha valakinek nem sikerült, azzal valami nincs rendjén.’ Hodorkovszkij szélsőséges életpályája szélsőséges illusztrációja annak, milyen veszedelmekkel jár a plutokrata hübrisz.”

Akik börtönbe juttatták, bizonyára úgy vélik, hogy éppen az oligarchákkal nincs minden rendben. Főleg, ha a plutokraták politikai hatalmat is akarnak a milliárdjaik mellé.