A spanyol baloldali értelmiség riadót fúj a jobboldali ellenzék árokásó, a kormány legitimitását kétségbe vonó, és a nemzeti színeket kisajátító politikája ellen. Hát nem a kormányok ellen szokás kiáltványokat kibocsátani?

„A 3 500 aláíró úgy látja, hogy a nemzeti parlamentben helyet foglaló rengeteg politikus nem képviseli őket, és a hozzájuk közelebb álló tömegtájékoztató intézményrendszer sem erősíti fel hangjukat” – olvassuk az ABC konzervatív madridi hetilapban.

A szerző, Manuel Martín Ferrand író és publicista, a szocialista José Luis Rodríguez Zapatero kormányának rendszeres ostorozója furcsállja, hogy a szellemi életben uralkodó pozíciókat elfoglaló baloldali értelmiségiek, akik közül sokan fontos állásokat kaptak a szocialista kormánytól, olyan véleménynyilvánítási eszközöket keresnek, amelyekhez általában a kiszorítottak kénytelenek folyamodni.

A három és félezer értelmiségi (az aláírások még gyűlnek), köztük Pedro Almodóvar, a világhírű filmrendező, kilenc pontban támadja az ellenzéki Néppártot, amiért kétségbe vonja a választott kormány legitimitását, a baszk terrorizmussal való kiegyezéssel gyanúsítja a hatóságokat, és megmozdulásain ki akarja sajátítani a nemzeti lobogót.

Kritizálni szabad – olvasható a kiáltványban –, de csúsztatásokkal félrevezetni a lakosságot már nem illik, főleg, ha mindez azzal fenyeget, hogy végzetesen kettéosztja a spanyol társadalmat. Az aláírók felháborítónak tartják, hogy polgári engedetlenségi felhívások is elhangzanak, és a szavazás és a parlament helyett az ellenzék az utcára helyezné át a politika színterét.

A felhívás felszólítja a spanyolokat, hogy a május 27-én esedékes helyi- és tartományi választásokon szavazzanak azok ellen, akik „vissza akarnak vinni bennünket a múltba”, vagyis a jobboldali diktatúra korába.

Az ABC cikkírója emlékeztet rá, hogy attól még nem a jobboldali diktatúra híve valaki, hogy nem ért egyet az aláírókkal. „Mi, akiknek hosszabb múltunk van, mint jövőnk, tudunk egyet-mást a kiáltványokról.”

A diktatúra idején kockázatos volt tiltakozó kiáltványokat aláírni, de azoknak a kormány volt a célpontja, nem az ellenzék. Sokat nem változtattak a dolgok menetén, „de azzal az érzéssel töltöttek el bennünket, hogy élő emberek vagyunk”.

A mostani kiáltvány újdonsága abban áll, hogy az ellenzék a célpont, nem a hatalom. És azok nyúlnak ehhez az eszközhöz, akik igazán hozzáférnek a sajtóhoz és az elektronikus médiához, de azt tapasztalják, hogy a közvélemény többsége nem ővelük ért egyet.

„Valami nagy baj van az olyan demokráciával, amelyben értelmiségiek azért emelik fel a hangjukat, hogy rámutassanak az ellenzék ’túlzásaira és manipulációira’. Innen már csak egy lépés Zapatero szocialista miniszterelnök szentté avatása.”