A több biztosítós rendszer hívei szerint a piaci verseny hozzáférhetővé teszi az új gyógyszereket és a drága kezeléseket. A több biztosítós egészségügy ezért színvonalasabb szolgáltatást nyújt. Vagy mégsem?

„Régi érv, hogy az állami egészségügy lassítja az egészségügyi fejlesztéseket, és így a súlyos betegségben szenvedők nem jutnak hozzá a korszerű kezelésekhez” – olvassuk a New Republicban. A cikk szerzője, Jonathan Cohn nemrég megjelent könyvében az amerikai egészségügy válságát elemzi, és az egy biztosítós állami rendszer mielőbbi bevezetését sürgeti.

Amerikában sokan, főleg a liberálisok, mindenkinek alanyi jogon járó állami biztosítást szeretnének. De azt senki sem akarja, hogy emiatt ne juthasson hozzá a korszerű és drága gyógyszerekhez és kezelésekhez. Mennyire megalapozottak a félelmek, hogy az állami biztosítással romlana az ellátás színvonala? – teszi fel a kérdést Cohn.

Amerikában a várható élettartam alacsonyabb, a gyermekhalandóság magasabb, mint Kanadában, Japánban, a skandináv országokban, sőt a legtöbb nyugat-európai államban. A piaci megoldások konzervatív hívei szerint ez azonban nem érv az állami egészségügy mellett. Mint ahogy az sem érv a több biztosítós rendszer ellen, hogy magasabbak a költségek, hiszen a jobb ellátás többe kerül, mint az olcsó állami.

Másrészt viszont az sem igaz, hogy a piaci egészségügyben több a korszerű eszköz. Japánban állami egészségügyi rendszer működik, mégis több a CT és MRI készülék, mint Amerikában. Európában ugyan általában valamivel kevesebb, de itt az orvosok jóval több időt fordítanak a betegekre. „És ugyan ki tudná eldönteni, hogy a több technikai eszköz, avagy a hosszabb kórházi kezelés jelent színvonalasabb ellátást?”

Ezért kézenfekvő azt vizsgálni, hogy a súlyos betegségben szenvedők, mondjuk a rákos betegek közül hol, hányan gyógyulnak meg.

Ezen a téren Amerika mutatói általában jobbak. A daganatos betegséggel diagnosztizáltaknak jobb a túlélési esélye Amerikában, mint Európában. Csakhogy összességében mégsem szed kevesebb áldozatot a rák Amerikában, mint a fejlett európai országokban. A paradoxon lehetséges magyarázata, hogy a korszerű amerikai készülékek számos lassan fejlődő daganatot is kimutatnak, amelyek talán egyáltalán nem is veszélyeztetik a beteg életét. „Magyarán lehetséges, hogy Amerikában azért gyógyulnak meg többen, mert egy csomó olyan rákos elváltozást is kezelnek, amit nem volna szükséges.”

Ez persze csak feltételezés, és lehet, hogy Amerikában a prosztata- és a mellrák kezelésére jobb módszerek állnak rendelkezésre. Csakhogy még ebből sem következik, hogy az állami egészségügy általában és minden téren rosszabb ellátást eredményez. Svédországban ugyanis a méhnyakrák és a bőrrák, Franciaországban a gyomorrák, Ausztráliában, Kanadában és Nagy-Britanniában a veseátültetés túlélési mutatói jobbak, mint az Egyesült Államokban.

Cohn konklúziója az, hogy az egészségügyi kezelések színvonala nem igazán mérhető. „Ezért lehetetlen biztosan megmondani, hogy melyik rendszer a jobb. De az állami egészségügy néhány országban általában színvonalasabb, mint Amerikában, s ez mindenesetre cáfolja, hogy az állami egészségügy szükségképp rosszabb ellátással jár.”