Európában a második világháborús náci hódítások mentegetőinek megvetés az osztályrésze. Japánban viszont a legnagyobb megbecsülésnek örvendenek. Amerikának nem volna szabad hallgatnia.

„Németországgal szöges ellentétben Japán mindmáig nem nézett szembe a csendes-óceáni háborúért viselt felelősségével” – olvassuk Francis Fukuyama, a világhírű politológus írását a Project Syndicate-en.

Amióta 2001-ben Koizumi akkori miniszterelnök meglátogatta a háborús hősök Jaszukuni Szentélyét, ahol „tizenkét első osztályú háborús bűnösnek is emléket állítanak”, Kínában és Koreában időnként tiltakozást váltanak ki az uralkodó japán történelemszemlélet megnyilvánulásai. A szentély papjai mindezt azzal magyarázzák, hogy a japán hagyomány szerint a halottaknak nem kell bűnhődniük, s némi megvetéssel nyilatkoznak a kínaiakról, akik még a holtakon is bosszút állnának.

Fukuyama nem vevő erre a magyarázatra. Semmiféle emelkedettséget nem tud felfedezni abban sem, hogy a legelterjedtebb japán vélekedés szerint a császári hadak csupán a fehér ember gyarmatosító törekvéseivel szemben védelmezték Ázsiát.

A Jaszukuni Szentély mellett áll a katonai múzeum, ahol az „igazságot” mutatják be a második világháborúról, de úgy, hogy Korea megszállását jótékonyan „partnerségnek” nevezik. A nankingi vagy a manilai tömegmészárlásnak egy szót sem szentelnek ebben az „igazságban”. Fukuyama rendszeresen kap olyan japán könyveket, amelyek merő hamisításnak minősítik a nankingi vérengzést. Európában az ennek megfelelő holokauszt tagadást mély megvetés sújtja.

És nincs semmiféle ellenmúzeum, de a kormány nem is igyekszik, hogy legyen. Amikor szemére vetik a katonai múzeum szemléletét, azzal védekezik, hogy egy magánjellegű vallási szervezet nézeteitől van szó csupán.

Fukuyama a kilencvenes évek elején találkozott ezzel a jelenséggel, mikor nevezetes könyve, A történelem vége megjelent Japánban. A könyv arról szólt, hogy a kelet–nyugati szembenállás megszűnte után az ideológiai ellentétek kora lezárult, és a liberális demokráciának nem maradt vetélytársa. A könyv japán fordítója híven ültette át anyanyelvére a szöveget, de egyben gondoskodott róla, hogy a szerző ezzel ellentétes tapasztalatokat szerezzen. Nyilvános fellépésein ugyanis arról tájékoztatta a hallgatóságot, hogy a kínai lakosság a háború végén zokogva búcsúztatta a Kvantung hadsereget, s hogy a háború voltaképp a jó ázsiaiak és a rossz fehérek között zajlott.

Az új miniszterelnök, Abe Sinzo, Koizuminál jóval kihívóbban képviseli a múltnak ezt a fajta tiszteletét.

Az amerikai stratégák zavarban vannak. Japánt hosszú ideje kapacitálják, hogy módosítsa az alkotmány kilencedik cikkelyét, amely tiltja, hogy a szigetország haderőt tartson. Abe miniszterelnök programjában szerepel is az alkotmánymódosítás. Az amerikaiaknak ez azért is megfelelne, mert most éppen Kína köré szerveznének szövetségi gyűrűt, Japánra alapozva. Csak persze, ha a hivatalos Japán az egykori hódítók dicsőségét zengi, nehéz lesz szövetséget összetákolni Kelet-Ázsiában.

Bush elnök Koizumival kesztyűs kézzel bánt, mert Japán csatlakozott az iraki háborúhoz. De most, hogy a japán kormány kivonta csekély létszámú kontingensét Irakból, Fukuyama szerint Bush talán végre arra is készen áll, hogy határozott hangon beszéljen Abe miniszterelnökkel.