A szabad versenyes kapitalizmus hívei szerint a piaci szabadság elhozza a politikai szabadságot is. Kínában nem ez történt. Sőt, a nyugati nagyvállalatok a kommunista vezetést túlszárnyalva igyekeznek meggátolni a demokratizálódást.

„A szabad piac prófétái szerint, ha egy autoritárius rezsimben megnyílnak a piacok, akkor  szükségképpen elindul az ország demokratizálódása is – írja Harold Meyerson, az American Prospect szerkesztője. – A Starbucks-törvény kimondja, hogy elég megfelelő számú Starbucks kávéházat nyitni Sanghajban, és a Kínai Kommunista Párt hatalma kártyavárként omlik össze.”

Nemes gondolat, csakhogy a kínai kommunizmus immúnis a kapitalizmus demokratizáló hatásával szemben. A gazdasági fejlődés és a szabad piaci kapitalizmus virágzása ellenére a párt és a kommunista vezetés hatalma töretlen. A kínai nagyvárosokban szinte minden nyugati luxusmárka megtalálható, de a demokrácia csak nem akar beköszönteni. És ebben szerepe van a nyugati nagyvállalatoknak is.

Kína a hetvenes évek végén, Mao halála után meghirdette a nyitás politikáját. Ennek köszönhetően az ország mára a globális kapitalizmus motorjává vált. Sokan egyenesen azt jósolják, hogy a 21. század új szuperhatalma lesz. Bár ezt még korai lenne kész ténynek tekinteni, nem kétséges, hogy a kínai gazdaság a globális kapitalizmus legfőbb nyertesei közé tartozik.

A gazdasági csoda nem kis részben a nyugati multiknak köszönhető. Egyre több világcég teszi át gyárait a kapitalizmus távol-keleti eldorádójába. A kínai munkabérek töredékét teszik ki a nyugatiaknak, nincsenek munkavédelmi előírások, sőt szabad szakszervezetek és természetesen sztrájkok sincsenek. Az alkalmazottak többségének semmiféle egészség- és társadalombiztosítása nincs, bár a törvény előírná. Bármikor elbocsáthatják őket; gyakran nem fizetik ki nekik a kötelező túlórát; szülési- vagy betegszabadságról szó sem lehet. Gyakoriak a munkahelyi balesetek, csak a bányákban több mint ötezer ember pusztul el évente. Sok munkással nem kötnek szerződést, ők egyáltalán nem tudják érvényesíteni amúgy is hézagos jogaikat – számolt be a Metazin a kínai kommunista kapitalizmusról.

A munkások sanyarú sorsát már a kínai technokrata vezetés sem bírta nézni. Törvénytervezetet készítettek elő, amely a sztrájkot és a független szakszervezetek létrehozását nem tette volna lehetővé ugyan, de előírta volna, hogy a munkavállalókkal írásbeli munkaszerződést kell kötni. A törvénytervezet a munkahelyi biztonságra vonatkozó előírásokat is tartalmazott.

A Global Labor Strategies nonprofit munkajogi szervezet jelentése szerint a sanghaji Amerikai Kereskedelmi Tanács, és a szintén amerikai Kínai Üzleti Tanács tiltakozott a törvény bevezetése ellen. 1 300 cég – köztük a General Electric, a Microsoft, a Dell és a Ford nemtetszését fejezte ki a munkavállalók jogainak még fenti, nyugati szemmel nézve igen szerény törvényes garanciái ellen is.

A nyugati nagyvállalatok kérése meghallgatásra talált a kommunista vezetésnél. A törvénytervezetet módosították. Mégsem lesz kötelező szerződést kötni az alkalmazottakkal, és minimálbér sem lesz.

„Ha a Bush-kormány a demokrácia globális terjesztését tűzte ki célul – teszi fel a költői kérdést Meyerson –, akkor vajon miért nem kérte számon Amerika legnagyobb cégein, hogy útját állják Kína demokratizálódásának?”