A Putyin-rezsim korábban megtűrte a nem túl hangos ellenzéket. Újabban azonban a Kreml igyekszik minden kritikát elfojtani. A vezetés már a nyílt erőszak alkalmazásától sem riad vissza. Nem is kell, hiszen a Nyugat nagyon elnéző.
„Putyin ellenőrzött demokráciája eddig aránylag finom és okos eszközökkel élt. A televíziót ugyan a Kremlből irányították, de a kis olvasottságú ellenzéki újságokat megtűrték. Az ellenzéki pártok a médiában ritkán jelenhettek meg, de nem is tiltották be őket. Persze arra, aki túl messzire merészkedett, korábban is lecsapott az adórendőrség. Azt, aki túl nagy hatalomra tett szert, mint például Mihail Hodorkovszkij olajmágnás, akár le is tartóztatták. Összességében azonban a rendszer elég puha volt ahhoz, hogy Putyin évekig reformerként tetszeleghessen” – olvassuk Anne Applebaum Kelet-Európa szakértő cikkét a Spectatorban.
Az elmúlt egy év során a gyenge orosz ellenzék iránt korábban aránylag toleráns hatóságok magatartása megváltozott. A független civil szervezeteket ellehetetlenítik. Már nem csak az adóhatóság, hanem a Putyin elnöksége alatt megerősödött titkosszolgálat is zaklatja az ellenzéki csoportokat. Apropó, titkosszolgálat: „Egy nemrég készült felmérés szerint az orosz vezetés (az elnöki hivatal, a kormány és a parlament) negyede korábban a KGB közvetlen alkalmazásában állt, és összesen 78 százaléknak volt valamilyen kapcsolata a titkosszolgálatokkal.”
A nevezetes áprilisi ellenzéki tüntetésnek, amelyet a rendőrség szétkergetett, három főszereplője volt. A liberális nézeteiről ismert és egyúttal a korrupció gyanújától sem mentes Kaszjanov volt miniszterelnök. Neki nem sok köze van Garri Kaszparovhoz, a másik vezéralakhoz, aki diktatúrának nevezi Putyin rendszerét, de korrupciós vád nem éri, minthogy még sakkvilágbajnok korában lett vagyonos. Kettejüknek még kevesebb közük van a harmadik szervezőhöz, Eduard Limonov íróhoz és volt punk rockerhez, akinek Nemzeti Bolsevik Pártja leginkább garázda tettekkel hívta fel magára a figyelmet. Hárman együtt is csak kétezer tüntetőt tudtak szembeállítani kilencezer rendőrrel. A hatóság a nagygyűlésüket engedélyezte volna, a felvonulást azonban betiltotta.
Garri Kaszparov, akit őrizetbe vettek a tüntetésen, majd meg is bírságoltak, a hatalom kemény fellépését úgy értékelte, hogy az orosz vezetés tart az ellenzéktől.
Applebaum úgy véli, hogy erről szó sincs. Éppen ellenkezőleg, a rendszer kritikusainak elhallgattatása – esetenként likvidálása – azt mutatja, hogy a nyílt erőszak sem tabu már. „A Litvinyenko- és a Politovszkaja-gyilkosság elkövetői nem aggódtak amiatt, hogy mit gondol majd a világ Oroszországról. A vezetés erőszakos fellépése azt bizonyítja, hogy a Kreml nagyon is magabiztossá vált, s már gesztusokat sem akar tenni az érzékeny Nyugat kevéért.”
Applebaum mindezt elsősorban azért tartja elkeserítőnek, mert a Kreml magabiztossága megalapozott. Az orosz lakosság 80 százaléka támogatja a vezetést, amelynek önbizalmát tovább növelik a magas olajárnak és az államosított olajiparnak köszönhető állami bevételek.
Applebaum szerint a nyugati hatalmak a szovjet időkben nagyobb együttérzést mutattak az orosz ellenzékiek iránt, mint ma. De, mint a Metazin is beszámolt róla, van, aki szerint Amerika éppen hogy új hidegháborút kockáztat Oroszországgal, pedig egyrészt Putyin alternatívája a káosz és a fasiszta jellegű diktatúra volna, másrészt Oroszország már nem tör világuralmi szerepre.
„Manapság az orosz olajszállításoktól függő Nyugat annyira jóban akar lenni Putyinnal, hogy még a világhírű Kaszparov sem számíthat a nyugati sajtó figyelmére” – jegyzi meg szomorúan Applebaum.
Közben a kormánypárti orosz sajtó azt furcsállja, hogy egy elenyésző kisebbség panasza napokon át szerepelhet a nagy nyugati lapokban, és vezető európai politikusok tiltakozását váltja ki. A moszkvai Izvesztyija egyenesen Kaszparovot vádolja bolsevista módszerekkel. De nem azért, mert együt tüntetett a nacionálbolsevik Limonovval, hanem mert Putyint támadja, akárcsak 1917-ben Lenin a demokrata Kerenszkij-kormányt.