Jacques Chirackal igazi államférfi távozik a francia állam éléről, olyasvalaki, aki bátor és szuverén döntésekre volt képes. Akárki nyeri az elnökválasztást, az államférfi helyét egyszerű politikus foglalja majd el.

„A kicsinyes előnyöket hajhászó és a történelemre közönnyel tekintő új politikusnemzedék kezében Európa igen gyorsan elemeire eshet szét” – írja a New York Timesban Tony Judt történész.

Chirac távozása miatt nemigen ejt könnyet senki. Az uralkodó nézet szerint fiatalításra van szükség, hogy Franciaország ugyanolyan dinamikusan fejlődjön, mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia. Judt szerint azonban a franciaországi életminőség felülmúlja az amerikait.

Chirac nevéhez nem fűződnek nagy vívmányok, nem oldotta meg a francia társadalom nagy problémáit, párizsi polgármester korában elszabadult a korrupció (bár távolról sem annyira, mint az amerikai nagyvárosokban).

És mégis, Chirac erkölcsi értelemben is valaki. 1995-ben ő mondta ki, hogy a holokausztért  Franciaországot is felelősség terheli: a francia államapparátus nyújtott segédkezet a hóhéroknak.

A távozó elnök még szükség esetén sem engedte meg híveinek, hogy szövetséget kössenek Jean-Marie Le Pen rasszista és idegengyűlölő Nemzeti Frontjával. Elődje, a szocialista Mitterrand viszont úgy változtatott a választási törvényen, hogy Le Pen képviselethez jusson (Chiracék rovására).

Törökország uniós csatlakozása nem éppen népszerű terv a jobboldaliak körében. Chirac azonban nem csak a népszerűséget tartotta szem előtt, hanem Európa és az iszlám világ kapcsolatát is, és nem akarta eltaszítani Törökországot, az egyetlen muzulmán demokráciát. Ellenszélben is támogatta Törökország felvételét.

Ő szállt szembe elsőként Bush elnök iraki háborús terveivel. És amikor néhány kelet-európai ország vezetői nyilatkozatban álltak ki Bush mellett, alaposan beolvasott nekik: „elszalasztottak egy kitűnő alkalmat arra, hogy csöndben maradjanak”. Akkor sok bírálat érte ezért. Ma már inkább neki adnak igazat.

Chirac elég idős ahhoz, hogy barátja legyen Amerikának. A normandiai partraszállás hatvanadik évfordulóján így fogalmazott: „Franciaország sohasem felejti el, mivel tartozik megbízható szövetségesének és barátjának.” De eléggé tanítványa a néhai de Gaulle elnöknek ahhoz, hogy Washington nagyzási hóbortjaival szembe tudjon szállni.

Utódjelöltje, Nicolas Sarkozy híján van ezeknek a tulajdonságoknak. „Amerikából csak a gazdasági növekedés hányadosát ismeri és csodálja. Intoleráns szavakkal utasítja el Törökország uniós csatlakozását, gaulle-izmusa pedig a nemzet és az identitás fogalmai körül forog, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy jobbról előzze Le Pent.”

„Ségolène Royal, a szocialista jelölt Szent Johanna-komplexusban szenved (arról beszélt, hogy hallja a ’hívást’, és ’elfogadja ezt a Franciaország meghódítását célzó küldetést’). Stílusát ’puha demagógiának’ nevezhetnénk. Nem foglal állást a fő kérdésekről, például az uniós alkotmányról és Törökország felvételéről, hanem azt ígéri, hogy majd ’meghallja a nép szavát’.” Számos támogatójának sikerül egyszerre Amerika-ellenesnek és Európa-ellenesnek is lennie. Vagyis ha ő lenne az elnök, az Unió meggyengülne, de az atlanti egység sem erősödne.

 Sem Sarkozy, sem Royal nem érzi át, amit a történelmet ismerő Chirac tudott: hogy mi minden múlik az integráció sikerén, és hogy mi mindent tesznek kockára azok, akik fel akarják hígítani.

„Attól tartok, meg fogjuk érezni a hiányát.”