Az új lengyel átvilágítási törvény vitájában mindkét fél azzal vádolja a másikat, hogy az egykori kommunista titkosszolgálatok örökségét viszi tovább. A szolgálatok szelleme tovább kísért.

„A lengyel püspöki kar lelkiismeretvizsgálatra szólított fel azzal kapcsolatban, hogy kit milyen indítékok vezetnek az átvilágítás ügyében. Vajon az igazságot kívánják megismerni, éspedig az engesztelés, a megbocsátás, az egyesülés céljával, vagy meg akarják szégyeníteni ellenfeleiket, és politikai számláikat szeretnék kiegyenlíteni?” – olvassuk Alexandra Viatteau francia polonista cikkében a Dipoweb internetes geopolitikai magazin honlapján.

A márciusban hatályba lépett lusztrációs törvény értelmében a közszféra, valamint a nyilvánosság 1972 előtt született szereplőinek nyilatkozniuk kell arról, kapcsolatban álltak-e a kommunista rendszer titkosszolgálataival. Ha erre nem hajlandók, vagy letagadják az igazságot, tíz évre eltiltják őket a közszférától, illetve a nyilvánosságtól. Politikusokat, újságírókat, ügyvédeket. Korábban hasonló törvény érintette a parlamenti képviselőket, és sokan vitatták az eredményt. Az Emberi Jogok Európai Bírósága április 24-én hozta meg első ítéletét lengyelországi lusztrációs ügyben: elmarasztalta a lengyel államot. A törvényben előírt eljárás ugyanis nem adott elég lehetőséget egy volt képviselőnek igaza bizonyítására.

Az egykori antikommunista demokratikus ellenzék legnevesebb képviselői nem vetik alá magukat a törvénynek, és emiatt foglalkozási tilalmat kockáztatnak. A baloldali sajtó hőst lát bennük, a mai jobboldali kormányban pedig az egykori üldözők jogutódját. Viatteau e régi demokrata harcosok ellenfeleinek módjára emlékeztet rá, hogy közülük sokan kommunista elitcsaládok gyermekei. Ők tárgyalták végig a békés átmenetet a kommunista hatalommal, és ők egyeztek meg abban, hogy a múltra fátyolt kell borítani. Eközben olyan kapcsolatokat építettek ki, amelyek a kilencvenes években hozzásegítették a volt kommunistákat a választási győzelemhez.

Ez bizony célzás arra, hogy dossziék ezen a térfélen is lehetnek, de Viatteau ezt nem tekinti önmagában elítélendőnek, mert úgy véli, minden egyes esetben az együttműködés tartalmát kell vizsgálni, mielőtt ítélkezhetnénk.

A szerző hét kategóriába sorolja az együttműködőket. Tudomása szerint Lengyelországban az is megesett, hogy az ellenállás épített be embereket a titkosszolgálatba. Mások megpróbáltak túljárni a hatóság eszén, megint mások nem is tudtak róla, hogy dossziét fektettek fel róluk, például egyes papok afféle eltévelyedett báránynak tekintett rendőrtisztekkel folytattak jó szándékú beszélgetést. Ilyenkor többnyire mindkét fél úgy gondolta, hogy ő irányítja az eseményeket.

Arról nem is szólva, hogy kifejezetten hamis listák is készültek, a valódi anyagokat pedig tömegével semmisítették meg. Viatteau a hajdani szolgálatok módszereire vél ráismerni az irányított leleplezések sorozatában. Úgy látja, hogy egyesek azt szeretnék, ha lehetőleg az egyházi férfiakról készült dossziék maradnának reflektorfényben, a baloldalhoz tartozók szerepét viszont elkerülné a fénycsóva. Ennek természetesen éppen az ellenkezőjét célozza az új törvény, nem kevésbé politikai céllal.

Viatteau szerint nem az átvilágítással van baj, hanem a szándékkal. Ezért a küzdő feleknek mindenek előtt önnön szándékaikat kellene átvilágítaniuk.