Az egykori kommunista titkosszolgálatok ügynökeinek radikális átvilágításától nem feltétlenül erősödik a demokrácia. Eddig inkább csak a paranoia erősödött.

„A posztkommunista országok egyikében sincs közmegegyezés arról, hogyan kell végleg lezárni a kommunista múlt aktáját. Ellenkezőleg, mintha egyre nőne e dosszié jelentősége a politikai életben” – írja Georges Mink Közép-Kelet-Európa-kutató a Le Monde-ban.

A nyugati világ újabban a lengyelországi lusztrációs küzdelmek nyomán figyelt fel az átvilágítási ügyekre, és a liberális sajtó a lengyel baloldali és liberális értelmiség véleménye nyomán boszorkányüldözésnek tartja az átvilágítás erőltetését csaknem húsz évvel a rendszerváltozás után. A Le Monde cikkének már a címe is sokat mond: Demokrácia vagy radikális lusztráció Keleten.

Csehországban, és Kelet-Németországban már a rendszerváltáskor megkezdődött az átvilágítás, de a leszámolások ma is folytatódnak. Másutt a változás megegyezéses jellege miatt lassabban haladt a folyamat. Minthogy a vége ma sem látszik, nehéz megítélni, a lassú vagy a gyors megoldás volt-e kifizetődőbb.

Mink szerint a legbuzgóbb tisztogatóknak érdekük, hogy minél hosszabban napirenden tartsák az átvilágítási vitát, mert az ellenségeskedés közepette előnyösebben tudják pozícionálni magukat, mint egy békésebb közéletben. Amíg tart a küzdelem, mindvégig ott láthatják a volt titkosszolgálatok továbbélésének, az ellenség kezének nyomát az eseményekben.

Mink – bizonyára a lengyel példa alapján – úgy véli, hogy Kelet-Európában azért nem jött létre a nemzeti tisztánlátás és megbékélés intézményrendszere, mert az átvilágítás mai harcosai éppen a későn ébredő jobboldalnak a megegyezéses rendszerváltás elleni tiltakozásából nőttek ki.

Felvetődött az is, hogy az egykori ügynökök veszélyeztetik a nemzetbiztonságot, mert egy idegen hatalom (Oroszország) hálózatához tartoztak. Ez elsősorban a Balti államokban és Lengyelországban kapott nagy hangsúlyt.

A többi volt kommunista országban példaként emlegetett német Gauck Intézet úgy működik, hogy minden érintett hozzájuthat a saját anyagához. Másfél évtized alatt kétmillió ember fordult az irattárhoz. Ez a példa azonban nehezen követhető másutt: évi százmillió eurós költségvetéssel 2200 munkatárs dolgozik az aktákon.

Az adatok nem mindig megbízhatóak, nem mindig egyértelműek, és az Európai Emberi Jogi Bíróság előtt számos ügynökmúlttal megvádolt ember panasza fekszik, sőt némelyik már elégtételt is kapott. Litvánia például tetemes összegű kártérítést volt kénytelen fizetni két állampolgárának. Észtország ezzel szemben egy orosz állampolgárnak fizetett, éspedig egy olyan iratcsomóért, amely négyszáz, korábban ismeretlen ügynök aktáit tartalmazta.

Érdekes továbbá, hogy az illetékes szlovák és lengyel intézetben szándékosan fiatal történészeket foglalkoztatnak, hogy ne befolyásolják őket személyes emlékek. De a magukat az államügyész szerepében érző ifjak gyakran politikai küzdelmek harcosaivá válnak. Egyikük, amikor felfedezte, hogy kommunista rendőrtisztek Jacek Kuronnal, a neves ellenzékivel folytatott beszélgetésekről készítettek feljegyzéseket, arra a következtetésre jutott, hogy az azóta már elhunyt baloldali demokrata ellenálló megegyezésre törekedett az elnyomó rendszerrel.

„Félő, hogy az ifjú és tapintatlan politikai kinevezettek kezében ezek az intézmények a politikai harc eszközeivé válhatnak, s orvlövészek hadának nyílik tér, akiknek kezébe az egyéni sorsok részrehajló feldolgozása ad fegyvert. A leleplezések terjedése a demokratikus gépezet eltorzulását okozhatja.”