A demokrácia szükségképpen rossz döntésekre vezet – állapítja meg elkeseredetten a libertárius közgazdász, és azt javasolja, hogy a tájékozottabb polgár több szavazatot adhasson le. Így garantált lenne a szabadpiaci megoldások győzelme.
„Bryan Caplan nem abban látja a baj okát, hogy egyes érdekcsoportok rossz irányba térítik a nép akaratát, nem is abban, hogy a kormány figyelmen kívül hagyja, mit akar a nép. Magával a néppel, és az ő akaratával van baj” – írja Gary Bass, a Princeton egyetem tanára a New York Times Magazine-ban.
Caplan, a George Mason Egyetem közgazdász tanára már könyvének címében (A racionális választó mítosza) arra utal, hogy a nagyközönség tájékozatlan, és ésszerűtlenül viselkedik. Elég arra gondolni, hogy kezdetben az amerikaiak háromnegyede támogatta az iraki háborút.
A választóknak gyakorlatilag fogalmuk sincs róla, mit tesznek, lényegükhöz tartozik az ésszerűtlen cselekvés. Nem vitás, hogy a lakosságnak csak elenyésző kisebbsége tekinthető jól tájékozottnak az eldöntendő közügyekben. Ha feltesszük, hogy van egy igen jó álláspont és egy igen rossz, a tájékozatlan többség szavazatai a nagy számok törvénye alapján kiegyenlítik egymást, és a tájékozottak véleménye dönt. Ily módon ugyanolyan jól működik a demokrácia, mintha mindenki jól tájékozott lenne.
Csakhogy Caplan szerint a tájékozatlanok szisztematikus tévedések áldozatai, nem véletlenszerűen hibáznak. Vizsgálatokra hivatkozik, amelyek azt bizonyítják, hogy a lakosságnak előítéletei vannak a szabad piaccal, a külföldi segélyekkel, a bevándorlókkal, sőt a külkereskedelemmel szemben is, és mint a legtöbb előítélet, ezek is tájékozatlanságból fakadnak.
A megoldás az volna, hogy többletszavazatot kapjanak azok a választók, akik sikerrel töltenek ki egy tájékozottsági tesztlapot. Ez nemcsak a döntések hatékonyságát fokozná, hanem egyúttal nagyobb tájékozottság szerzésére is ösztönözné a polgárokat. A tájékozott szavazók által választott döntéshozók rossz döntéseit pedig egy gazdasági tanács igazítaná ki.
A recenzens megjegyzi, hogy nem lehet mindent szigorúan a gazdasági racionalitás szerint eldönteni. A bevándorlás például a nemzeti identitást is érinti. Ugyanígy a háború nem pusztán katonai ügy, nem bízható csupán a hadviselés szakembereire. Caplan hibájául rója fel azt is, hogy a hatékonyság felől közelít a demokráciához, a legitimitás problémáját nem vizsgálja, holott az sem mellékes. A diktatórikus rendszerek azért kerülnek végül válságba, mert ha az egyedül hozzáértőnek hirdetett vezetés nem tud megbirkózni valamilyen nehézséggel, például háborúval vagy az elszabaduló inflációval, akkor minden legitimációját elveszíti. A demokráciában viszont a többség tudja, hogy ő választotta a vezetést, ezért nincs oka szembefordulni magával a rendszerrel.
Caplan is elismeri, hogy nem csupán a tájékozatlan szavazók, hanem a tájékozott politikusok is hajlamosak hibázni. Mintha alábecsülné azonban az utóbbiak szerepét a nagyközönség téves döntéseinek alakításában. Közismert például, hogy a választók többsége párthovatartozás szerint szavaz, vagyis az elit egy részének útválasztását követi. „Lehet, hogy a politikusok nem végzik jól a dolgukat, ezért teljesít rosszul a lakosság, nem pedig fordítva.”
Christopher Hayes, az In These Times publicistája még keményebben fogalmaz a könyvvel kapcsolatban. „Ha a szabad piac nélküli demokrácia és a demokrácia nélküli szabad piac közül kellene választaniuk, sok konzervatív boldogan elfogadná az utóbbit. Ezért lehetett Milton Friedman Augusto Pinochet tanácsadója, és ezért támogatna a Bush-kormány egy Venezuela elleni puccsot.” Ámbár a két példa között van egy kis különbség: Venezuelában puccs nélkül is éppen elég nagy veszélyben van mind a piac, mint a demokrácia.