Egy Amerikából hazatért indiai asszony üzleti iskolát nyitott reménytelen alávetettségben élő, szegény és tanulatlan falusi lányoknak. Némi szerencsével kézműves, kereskedő, könyvelő válhat belőlük, és a maguk lábára állhatnak.

„Indiában falusi lányok százezrei maradnak ki évente az iskolából, mert a családok nem tartják szükségesnek, hogy olyan munkát vállaljanak, amihez tanulni kell. Satara körzet lányainak hatvan százaléka nem fejezi be az iskolát, és ezzel lényegében munkanélküliségre vagy alulfoglalkoztatásra kárhoztatja magát. Szakképzettség híján mikrohitelre sincs esélyük” – olvassuk Neeta Lal helyzetképét az Asia Sentinelben.

A Vállakozónőképző Iskola India egy aszály sújtotta falujában nyílt meg 2007 januárjában. És bár a vállalkozónők bátorítására egész országos mozgalom szerveződött, alighanem ez az első olyan menedzserképző a világon, amely kifejezetten szegény emberek számára jött létre. Egy alapítvány szerezte rá a pénzt egy banktól, de persze kellett hozzá valaki, aki előállt az ötlettel. Az ihletet a legszegényebbeknek szánt mikrohitelek Nobel-díjas rendszere adta.

Az igazi szegények számára a szegények hitele is elérhetetlen, mert nincs szakmájuk, és semmi remény rá, hogy vissza tudják fizetni a kölcsönt. Az iskola ezen kíván segíteni. Az alapfokú, három hónapos tanfolyam tandíja 150 rúpia (hétszáznegyven forint), a haladó, féléves képzés négyszer annyiba kerül. Az első ciklusban százötven hallgatót vettek fel, de a szervezők úgy számolnak, hogy hamarosan háromszázötven diákjuk lesz, sőt újabb iskolák nyitását is tervezik. 

Bevezetőben a diákok a legalapvetőbb általános vállalkozói ismereteket sajátíthatják el, aztán gyorstalpaló szakképzés következik: szabászat, pékség, tejfeldolgozás, kézművesség. De szerepel a tantervben fényképészet, szitanyomás, mobiltelefon-bolt üzemeltetése, és könyvvitel is. És mivel a szakismeret még nem tesz senkit üzletasszonnyá, a lányok alapvető pénzügyi ismereteket, marketing és kommunikációs ismereteket is tanulnak.

Az üzletasszonyok képzésére azért is szükség van, mert a szárazság miatt egyre több férfi megy a városba munkát vállalni, és a nőknek egyre nagyobb részt kell vállalniuk a családok fenntartásából.

Az első diplomások egyike, a harmincéves Szujatics Ai táskavarró üzemet működtet, és áruját Mumbai és Pune piacain értékesíti. „A nyereség nem csak a családom eltartásához járul hozzá, hanem egyúttal becsületet is szerez nekem a földijeim szemében. Az életem 360 fokos fordulatot vett.”

Reméljük, valójában egy teljes körnél kisebb volt a fordulat, hiszen Szujatics Ai éppen hogy máshová érkezett, mint ahonnan elindult.