Törökországban csak katonai puccs akadályozhatja meg a vallási erők teljes hatalomátvételét. Ez viszont a Nyugat haragját váltaná ki. Válaszul Törökország a Nyugat ellenfeleivel szövetkezne, ami az egész világra nézve beláthatatlan veszélyekkel járna.

„Ha Oroszország, Törökország és Irán egy tömböt alkotna, egy csapásra megváltoznának a globális erőviszonyok. A tömb az egész Közel-Keletet ellenőrzése alá vonná. Európát elzárná Ázsiától. Magához vonzaná a Kaukázust, Afganisztánt és Pakisztánt. Szoros kapcsolatokat építene ki a muzulmán világgal. Még Kínának is partnerséget tudna ajánlani” – írja a Le Monde-ban Ahmet Altan török író, az isztambuli Hürriyet rendszeres kommentátora. És hozzáteszi, hogy ha a harmadik világháborúra egyáltalán van esély, az leginkább az így felálló keleti tömb és a Nyugat között törhet ki.

Európában sok politikus félti a török csatlakozástól az európai stabilitást. Altan arra hívja fel a figyelmet, hogy Törökország eltaszítása még nagyobb kockázatokkal jár. És a baljós forgatókönyv megvalósulását szerinte igen nehéz elkerülni. Törökországban ugyanis két kultúra áll szemben egymással, és ezek már-már feltartóztathatatlanul haladnak egy erőszakos leszámolás felé.

Az egyik csoport keletiesen él, nem olvas, nem jár színházba, lányai fejkendőt viselnek, és otthonukba zártan élnek, miközben a velük egykorú fiúk kávéházba járnak hagyományos török zenét hallgatni.

A másik csoport a popzenétől a klasszikus muzsikáig minden nyugati műfajnak hódol, felvilágosult, habár nem vallástalan, és meglehetősen jól képzett.

Az előbbi csoportot a köztársaság jó nyolc évtizede alatt megalázták. De a demokrácia jogot adott tagjainak, s most politikai pártja teljes győzelem előtt áll: a parlamenti többség és a kormány után az elnöki hatalmat is kézbe veheti.

A világi török állam őre, a hadsereg közölte, hogy nem tűrné a vallási hatalomátvételt. A vallási többség tudja, hogy csak demokratikus körülmények között győzhet, ezért keleti természete ellenére a nyugati értékekhez igyekszik igazodni. A világias kisebbség pedig tudja, hogy uralkodó szerepét csak a demokrácia felrúgása árán tudja megtartani, ezért megbékél a katonai puccs gondolatával.

És mit tenne katonai puccs esetén a Nyugat? Európa persze azonnal elítélné a katonai juntát. Amerika sem tehetne másként, ha már a demokrácia meghonosítása érdekében visel háborút a szomszédos Irakban. Törökországnak nem maradna más választása, mint hogy a Nyugat ellenlábasaival szövetkezzék, s ily módon gondoskodjék fegyverutánpótlásáról és energiaellátásáról. És ezt az eshetőséget alapos tanulmányozásra ajánlja a „Törökországgal packázó” európaiaknak és a „kettős játékot űző” amerikaiaknak.

Hogy az alapos megfontolás után mi lenne a teendő, azt azonban ő sem tudja. A nyugatias törökök sem az iszlám pártok uralma, sem a katonai diktatúra alatt nem szeretnének élni, de ha választani kell, az utóbbit választják. És attól tartanak, hogy a Nyugat viszont az iszlám politikusokkal is meg tudna békélni. Mióta az utóbbiak kormányoznak, nem volt rájuk panasz a NATO-ban.