Oroszország, Kína, és a többi jelentős állami tartalékot felhalmozó ország egyre nagyobb előszeretettel vásárol külföldi vállalatokat és részvényeket. Vajon csak a nyereség érdekli őket, vagy saját államuk stratégiai érdekeit is érvényesíteni akarják?

 „A globalizáció küszöbön álló újabb nagy csatáját a pénzügyi világ két forradalmi változása fogja előidézni: az állami tulajdonú befektetési alapok külföldi terjeszkedése, és a részvényesek hatalmának megerősödése. A két folyamat következtében külföldi kormányok határozhatják majd meg, hogyan működjenek az amerikai cégek” – jósolja Sebastian Mallaby, a Washington Post kolumnistája.

A gyors gazdasági növekedést produkáló Kínában, és az energiahordozókat exportáló országokban, elsősorban Oroszországban az elmúlt években jelentősen megnőtt az állami vagyon. Utóbbiban az elmúlt tíz év során gyakorlatilag nulláról több mint 400 milliárd dollárra nőtt a tartalék. Kína 1 200 trillió, Japán 900 milliárd dollárnyi devizatartalékot halmozott fel. Egyes becslések szerint 2015-re a világ országainak tartalékai elérik a 12 trillió dollárnyi értéket. Ez sokkal több, mint amennyire a nemzeti valuta árfolyamának megvédéséhez szükségük lenne.

A nemzeti bankok régen aranyba, külföldi államkötvényekbe és devizába fektették a pénzt. Az elmúlt években azonban a nagyobb nyereség reményében a tartalékokból előszeretettel vásárolnak részvényeket vagy külföldi vállalatokat is. Ezért úgynevezett „nemzetivagyon-alapokat” (sovereign wealth fund) hoznak létre, és ezeken keresztül külföldi értékpapírokat és vállalatokat vesznek. Nemrég a kínai állam bevásárolta magát a Blackstone befektetési alapba, és rajta keresztül különféle amerikai cégekbe. Mallaby szerint csak idő kérdése, hogy a nemzetivagyon-alapok tőzsdei részvényeket is vásárolni kezdjenek.

„Könnyen lehet, hogy az amerikai cégek egy részét a kínai, vagy netán az orosz állam vásárolja fel. Mivel Peking és Moszkva egyaránt a kormányzati politika eszközének tekinti a tulajdonában lévő vállalatokat, nem paranoid a kérdés, hogy vajon az amerikai cégekre pusztán üzleti szempontok miatt van-e szükségük.”

Az elgondolkodtató és nyugtalanító kérdésre Mallaby sem tudja a választ, de felhívja rá a figyelmet, hogy a közelmúltban a nagyvállalatok részvényesei egyre aktívabban beleszólnak a cégek irányításába. Régen beérték azzal, hogy zsebre tették a nyereséget, mostanában azonban már a stratégiai kérdésekben is kifejezésre juttatják akaratukat.

Mi lesz, ha a részvényessé váló kínai és orosz állam is bele akar majd szólni a megvásárolt cégek irányításába?