A haladó értelmiség küzd a népirtás ellen, ha pedig nincs népirtás, akkor azért küzd, hogy legyen. Mert nem tud meglenni nélküle. Ha ugyanis a nép nem bizonyul bűnösnek, az értelmiség nem ajánlhatja fel, hogy majd ő elvezeti a megtisztulásig.

„Ha a mai ausztrál állam népirtásból nőtt ki, akkor - bármily kielégítően működik is - új, erkölcsileg egészségesebb alapokra kell helyezni. Az új építmény mérnökei és menedzserei pedig csakis az értelmiségiek lehetnek” – olvassuk Theodore Dalrymple cikkét a New English Review-ban. A Dalrymple álnév, viselőjét valójában Anthony Danielsnek hívják. A szerző pszichiáter, és csak újabban ír társadalmi kérdésekről, természetesen szakmájának fortélyait nem feledve.

2002-ben Keith Windschuttle történész és publicista vaskos könyvben zúzta ízzé-porrá azt az elterjedt legendát, miszerint a fehér telepesek a 19. században kiirtották a tasmániai őslakosságot. Tasmánia négyezer fős bennszülött lakossága csakugyan kipusztult. A telepesek azonban összesen mintegy százhúsz őslakost öltek meg, nagyjából ugyanannyit, amennyit közülük az őslakosok. Sem a gyarmati hatóságok, sem a telepesek nem tekintették céljuknak az őslakosok kiirtását. A fehér ember által behurcolt ragályok, köztük a termékenységet csökkentő nemi betegségek pusztították ki őket.

Az értelmiség felhördült. A tudomány és a művészetek művelőinek legjobbjai tömegestől ítélték el Windschuttle-t. Mindennek elmondták, csak jó embernek nem: többek között a holokauszt-tagadókhoz hasonlították. Nem akarták felfogni, hogy csakugyan nem volt őslakos-holokauszt.

Ausztrália szerencsés ország. Alapjában véve kedvező az éghajlat, és jól működik a társadalom. Ha valaki itt nem találja meg a számítását, alighanem magában kell keresnie a hibát. Ez igen szerencsétlen állapot az értelmiség számára, mert ilyen körülmények között nem játszhatja el a Gondviselés szerepét.

Az értelmiségnek nem fűlik a foga az olyan piszlicsáré társadalmi kérdésekhez, mint hogy például a termeszek tönkreteszik a faépítményeket, vagy hogy a munkahelyeken sok asztalt zsúfolnak össze kis helyre. Fajsúlyosabb problémára van szüksége. Ha a jólétben élő társadalom népirtásra épül, ha emberi csontok alkotják talapzatát, az már elég fajsúlyos. Akkor sürgős szükség van az értelmiségre, hogy kivezesse a vak népet az éjfekete erkölcsi labirintusból. Az ehhez szükséges elvont fogalmakkal csakis az értelmiségiek tudnak bánni.

A történelemkönyvek lábjegyzeteinek valóságtartalmáról zajló vita valódi tárgya nem az volt, hogy miként teljesedett be a tasmániai őslakosság sorsa, hanem hogy milyen szerepre jogosult az értelmiség a mai társadalomban. Ezért megbocsáthatatlan bűn, hogy Windschuttle-nak igaza van a lábjegyzetek dolgában.