A népszavazás csak látszólag demokratikus intézmény, valójában a médiamágnások kezébe adja a döntést. Az Európai Unió kormányainak kiváló alkotmányos szerződése is két népszavazáson bukott el.

„A népszavazás a mozdulatlanságot, a riadalomkeltést, az irracionális félelmet szolgálja. A nem demokratikus, nem parlamentáris rendszerekben népszavazás útján szokták kinyilvánítani, hogy Napóleon elvtársnak mindig igaza van” –  írja Edward Pierce veterán újságíró a Guardianben.

Utalása Orwell Állatfarmjának egyik szereplőjére, a Napóleon nevű sertésre vonatkozik, aki a regényben szereplő tudatlan és félrevezetett állatok lelkes bizalmát élvezi. Erre az irodalmi példára emlékezteti Pierce-et az, ahogy a brit konzervatív sajtó népszavazást követel az Európai Unió reformszerződéséről, arra hivatkozva, hogy az nem más, mint a bukott alkotmány új köntösben.

Pierce szerint az elbukott alkotmány nagyon ésszerű megoldás lett volna azokra a problémákra, amelyek megbénítják az Uniót. Ezt a célt szolgálja az új szerződés is, ámbár sokat rontott rajta a lengyel kormány zsarolása. Nem igazságos azzal érvelni ellene, hogy európai túlhatalom alá veti a tagállamokat.

Európa érdekeit ugyanis nem az államok feletti erőszak veszélyezteti, hanem az összetartás hiánya és a tehetetlenség. Franciaországban nem is azért bukott el az alkotmány a népszavazáson, mintha a szabadságot fenyegette volna. Hanem mert egy bajkeverő politikus, Laurent Fabius, volt szocialista miniszterelnök azzal kampányolt ellene, hogy „meggyengíti Európát”. Hollandiában pedig egyszerűen ürügy volt a népszavazás arra, hogy oda nem tartozó, kifejezetten belpolitikai problémákkal, elsősorban az ázsiai bevándorlók ügyével kampányoljanak.

Ki a referendum igazi haszonélvezője? Pierce szerint például a befolyásos sajtócézárok. „Félelmetes, hogy Tony Blair miniszterelnök mennyire alárendelte magát Rupert Murdoch sajtómágnásnak. Húszezer kilométert megtéve járult hozzá gyűrűcsókra Howard szigetén.”

Murdochnak persze nem kedves az Európai Unió, mert ott helye van a szociáldemokráciának, s mert ott, jóllehet támogatják a vállalkozásokat, sosem lehet tudni, mikor teszik kifogás tárgyává a sajtómonopóliumokat.

És miközben az ő személyében semmire meg nem választott külföldi gyakorol vészes befolyást a brit politikára, lapjai a nemzeti büszkeségre hivatkozva keltenek hangulatot az Unióval és általában a külfölddel szemben. Ilyen körülmények között a népszavazás „a tudatlanság és az előítéletesség” megnyilvánulása volna.

A cikkhez hozzászóló egyik olvasó gúnyosan megjegyzi: „Kész szerencse, hogy a parlamenti választásokat Murdoch nem képes befolyásolni.”

És valóban, Edward Pierce logikájával akár a törvényhozási választást is ellenezhetnénk, hiszen a médiamogulok befolyása ott sem kisebb. Murdoch, a konzervatív ausztrál-amerikai sajtómágnás két éve például éppen Tony Blairt támogatta a brit választásokon.