Az osztrák-magyar monarchia gazdaságában a teljes vámunió ellenére nagy szerepet játszottak a nemzeti-nyelvi határok. Ez jó lecke lehet az Európai Uniónak, ha valóban versenyképes belső piacot akar teremteni.

„Vaskos empirikus szakirodalom bizonyítja, hogy az államhatárok meghökkentő mértékben csökkentik az áruforgalmat. Az utóbbi évek becslései szerint a határok legalább akkora akadályt állítanak a kereskedelem útjába, mint egy körülbelül 50 százalékos vám” – írja Max-Stephan Schulze és Nikolaus Wolf a VOX politikai portálon.

Az Angliában tanító két német szerző a hajdani Habsburg Monarchia példáján azt kutatja, vajon a nemzeti határok állítanak-e korlátokat az árucsere útjába, vagy a nyelvi-etnikai határok mentén amúgy is emelkednek korlátok, akár van ott államhatár, akár nincs. Az osztrák-magyar monarchia azért alkalmas terep erre a vizsgálatra, mert területén az első világháború előtt pénzügyi és vámunió volt érvényben, utána pedig (legalább is Londonból nézve) nagyjából az etnikai határok mentén jöttek létre az államhatárok.

A kiinduló hipotézis az volt, hogy a nemzeti-etnikai alapon szerveződő hálózatok eltérítik az áruforgalmat a gazdaságilag optimális irányoktól. Ezt azon lehet mérni, hogy vajon van-e olyan területi eltérés a termékek piaci árában, amely mással nem magyarázható. Esetünkben különféle búzafajták árát vizsgálták húsz városban, és ezzel párhuzamosan azt is kutatták, van-e összefüggés a búzaár és a lakosság nyelvi-nemzeti összetétele között.

A tizenkilencedik század második felének első harminc évében nem tudtak ilyen kapcsolatot kimutatni. A kutatók ezt annak tulajdonítják, hogy ekkor még nem épült ki a nagy tömegű áru olcsó szállítását lehetővé tévő vasút. (Hozzátehetjük, hogy ami Magyarországot illeti, az ipari városok csak ebben az időben magyarosodtak el.)

Az 1880-as évektől az első világháborúig előbb növekvő mértékben kezdtek etnikai körzetenként eltérni a búzaárak, majd az első világháborút megelőző években stagnált a már tetemes különbség.

„Az egységes piac kialakulásával és a szállítási költségek csökkenésével fokozódott az etnikai és nyelvi különbségek relatív jelentősége.” Ebben természetesen szerepe lehetett annak is, hogy a 19. század végén etnikai alapon szerveződő értékesítési egyesülések alakultak, továbbá bojkott-mozgalmak is szerveződtek az (etnikai értelemben) honi termékek védelmében.

A szerzők a száz évvel ezelőtti példa alapján azt fejtegetik, hogy a nemzeti határok a mai Európai Unióban is akadályozhatják az integrációt, és ezzel a versenyképesség kerékkötőivé válhatnak. Ma az Unióban 23 hivatalos nyelv van, és ez mindenképp lassítja a cselekvést. A nyelvi szabványosítás nagy hátrányokkal járna a nemzeti közösségekre nézve, de valamilyen változtatásra szükség van. Például nagy erőfeszítéseket kellene tenni a második és a harmadik nyelv elsajátítása érdekében. Különben Európa a Monarchia sorsára juthat.

Hozzászólás

Max-Stephan Schulze a magyar ipar története iránt is érdeklődő gazdaságtörténész. Gondolatmenete érdekes, a Metazin szabatosan adja vissza, de a következtetés talán mégis elhamarkodott.

Schulze-ék azt állítják, hogy a gabonaárakban voltak olyan különbségek, amelyeket csak a nyelvi határokkal lehet megmagyarázni. Logikus, hogy a szállítási forradalom előtt ilyen különbségek nem voltak, hiszen az árkülönbségeket meg lehetett magyarázni mással is.

A kérdés tehát, vajon a szállítás forradalma után miként maradhattak meg komoly regionális különbségek, és ezek miért a nyelvi határokat követik. Hogy e kérdést megértsük, föl kell tennünk egy másikat is: vajon van-e a nyelvi különbözőségnek valamiféle gazdasági alapja. A gazdasági földrajz és a regionalitás kutatói szerint van. Oskar Schwarzer szerint a nyelvi határok Európában a nagy gazdasági központok körüli „gyepűvidékeken" alakultak ki, s ezek a vidékek pedig gyakran a nagy szállításföldrajzi akadályok mentén helyezkedtek el. Schulze-ék valószínűleg egyet értenének tehát azzal, hogy korábban is estek egybe nyelvi és árhatárok, csak az árak differenciáltabbak voltak, mint a nyelvek (persze, ez azon is múlik, mely nyelvjárásokat tekintünk egy nyelvnek - ne feledjük, nemzeti nyelvek sem voltak még).

Hogy miért maradt fönn a nyelvi határok ármegkülönböztető szerepe? Egyrészt a szállítási költségek nem egyformán csökkentek a tér minden irányában, másrészt a kereskedelem szívesen használja ki a pozitív externáliákat, ezért továbbra is megmaradtak a központok, s ráadásul, például a Monarchiában (szemben Észak-Nyugat-Európával) nem nagyon alakultak ki újabbak.

Mindezt figyelembe véve, ma már a nyelvi különbségek sokkal kevésbé jelzői a gazdaságföldrajzi régióknak.

Van azonban, ahol az etnicitás szerepet játszik a kereskedelemben: a nagy értékesítési hálózatok (ha tetszik multinacionális kereskedelmi cégek) nem mindig tudnak közvetlen kapcsolatba lépni fogyasztóikkal - minél rurálisabb egy ország, annál nagyobb szerepe van a független kiskereskedőknek. Ha a kiskereskedők és a végső fogyasztók etnikailag különböznek, akkor a nagy multi kénytelen Szkülla és Karübdisz között hajózni. Konkrét, bár nem európai uniós példa: Macedóniában, e volt délszláv tagállamban sok a görög kereskedő, ezért a multi kutyaszorítóba került: az ország nevének melyik változatát tüntesse föl terméke csomagolásán. Az egyik néven a vásárlók sértődnek meg, és nem veszik a terméket, a másikon a kereskedők, és nem rendelnek a termékből.

Azt el kell ismerni, hogy a nyelvi sokféleség költségtöbblettel jár, de valószínűleg az emberek még sokáig úgy gondolják, hogy többe kerül nekik megtanulni egy-két-három új nyelvet, mint megfizetni a csomagolási többletköltséget.

Halmos Károly