Az olasz baloldali kormány engedett a szakszervezetek nyomásának, és elhalasztotta a tervezett nyugdíjszigorítást. A liberális gazdaságpolitikát sürgető napilap ezek után kétségbe vonja, hogy a volt kommunisták csakugyan képesek-e szakítani a múltjukkal.
„Gazdasági miniszter úr! Mi ketten annak a kivételezett nemzedéknek tagjai vagyunk, amelynek ez a ’reform’ jót tett. De a gyermekeinknek joguk van megtudni, hogy miért változott oly nagyot az ön véleménye” – fordul Francesco Giavazzi professzor az Il Corriere della Sera hasábjain Padoa Schioppa miniszterhez, miután a kormány visszakozott az elődje által elfogadott fokozatos nyugdíjszigorítási programtól.
A Berlusconi-kormány három évvel ezelőtt törvényt hozott arról, hogy fokozatosan hatvankét évre emeli a nyugdíjkorhatárt. Eszerint jövőre hatvan éves korban lehetne nyugdíjba vonulni. A szakszervezetek elérték, hogy a baloldali kormány (amelynek legnagyobb pártját a volt kommunisták adják) két évet engedjen a korhatárból. Ezzel az éppen nyugdíjba vonulók kedvére tettek mindenki más ellenében. A gazdasági miniszter négy éve, amikor még az Európai Központi Bank egyik vezetője volt, a nyugdíjkorhatár emelését sürgette, mivel az emberek a korábbi 13 év helyett átlagban 20 évet töltenek nyugdíjban. Ezért hívja most tetemre Giavazzi.
De felelősségre vonja Walter Veltroni római polgármestert, a kommunistákból és a volt baloldali kereszténydemokratákból és liberális szociáldemokratákból létrejövő új szervezet, a Demokrata Párt elnökjelöltjét is. Amikor ugyanis Veltroni bejelentette, hogy pályázik az alakulófélben lévő párt elnökségére, úgy nyilatkozott, hogy a jövendő nemzedékek érdekében szigorítani kell a nyugdíjazás feltételeit. Most hallgat, és ez Giavazzi szerint rossz fényt vet az egész pártalakítási manőverre.
A legnagyobb olasz napilap egy másik cikkében Piero Ostellino veterán publicista egyenesen az új párt demokratikus jellegét vonja kétségbe. Éspedig azért, mert a még létre sem jött szervezet „elnöki irodája” kizárta az elnökválasztási versenyből Marco Pannellát, a radikális párt idős alapítóját. Pannellának természetesen semmi esélye sem lenne a győzelemre. De az új párt az amerikai demokraták mintájára előválasztáson, a szimpatizánsok szavazataival akarja megméretni a jelölteket. Aki pedig meg akarja fosztani a választókat a választás lehetőségétől, az bizony „közelebb áll a lenini pártfelfogáshoz, mint a képviseleti demokráciához”.
A kommunista múltat A Corriere egy harmadik vezércikke is felhánytorgatja. Ernesto Galli Della Loggia politológus professzor azt fejtegeti, hogy az olasz politikai erők egyszerűen elfojtják magukban a kínos múltat, ahelyett, hogy feldolgoznák és szakítanának vele. Mintha ebben az országban senki se lett volna sem fasiszta, sem kommunista. Pedig mindkét antiliberális mozgalom követői igen nagy szerepet játszottak az ország történetében. És úgy alakult, hogy az új politikai erők, amelyek a két oldalt uralják, éppen a volt kommunisták, illetve a volt fasiszták soraiból kerültek ki. Egyaránt „liberális forradalmat”, a túlsúlyos állam visszanyesését ígérték, de foglyai maradtak egykori, be nem vallott, ezért le nem küzdött önmaguknak, s „ezért a mindannyiunkat fojtogató mozdulatlanság főszereplői lettek”.